Miért hagyjuk el a komfortzónánkat és indulunk el egy földrengéstől sújtott országba, hogy a világ egyik legveszélyesebbnek tartott repülőterén végrehajtott landolás után közel két hetet gyalogoljunk hidegben, sokszor porban és erőteljes oxigénhiányban a föld legmagasabb csúcsának derekáig? Mert utólag soha nem bánjuk meg!

Néhány éve november első napjaiban indult 12 fős csapatunk Budapestről a Mount Everestre, hogy egy rövid dubaji éjszaka után megérkezzünk Katmanduba, ahonnan pár órás alvást követően, reggel 7-kor felszálltunk egy olyan tizenpárüléses repülőgépre, aminek csak a látványától is minden jóérzésű ember hátra arcot vett volna. A világ minden kontinensére repültem már, és nem szoktam félni, de itt komolyan aggódtam. Mindezt gyorsan feledtette a repülőről elénk táruló lenyűgöző látvány, ami a távolban a Himalája nyolcezres csúcsait, pár száz méterrel alattunk pedig hegygerincek és falvak sokaságát jelentette. Alig negyvenperces repülés után landoltunk Lukla méltán hírhedt, ámde gyönyörű repterén, ahol a meglehetősen meredeken emelkedő kifutópálya egy szakadékban kezdődik és egy hegyfalban végződik.

Megérkezésünk után nagyobb táskáinkat a hordárok vették magukhoz, mi pedig egy rövid teázást követően nekivágtunk 11 napos gyaloglásunknak.

Az első néhány napon csodálatos napsütésben, egy szál pólóban gyalogoltunk hegyi falvakon, folyókon, hidakon át, hogy megérkezzünk az utolsó olyan városba, ahol a civilizáció bármiféle vívmányát még élvezhetjük. A serpák fővárosának is nevezett Namche Bazar 3500 méteren fekszik egy csodálatos hegyoldalban, felülről egészen elképesztő látványt nyújtva. A városban minden adott ahhoz, hogy a túrázók az előttük álló napokra felkészülhessenek: boltok sokaságában lehet megvenni a hiányzó felszereléseket a hamisítványtól egészen a több száz eurós profi kabátokig, de ha csak lazítani szeretnénk, masszázs, fodrász, bárok és alpesi hegyi falvakat idéző hangulatos kávézók várnak minket és a pénztárcánkat, mert az árak itt és főleg innen felfelé már extrém módon elszálltak.

Egy akklimatizációs túrára is sort kerítve két napot töltöttünk Namchéban, innen felfelé haladva a táj kopárabbá, az oxigén ritkábbá vált, a szállások pedig a magasság növekedésével egyenes arányban egyszerűsödtek. A szobák picik és hidegek, és mivel fűtés sehol nincsen, az éjszakák a hálózsák mélyébe bújva nulla fokos vagy az alatti hőmérsékletben telnek. A jeges vécé valahol a szobán kívül van, a megfáradt vándor egyetlen menedékét a szállások étterme jelenti, ahol délután 5 és 8 óra között némi száraz jakürülékkel bedurrantják a kályhát, így egész elviselhető környezetben lehet pihenni, vacsorázni.

Mindannyian tudtuk, hogy a 3500 méteren lévő Namche Bazart elhagyva következik a túra igazán embert próbáló része, ami nemcsak az említett szálláskörülmények miatt volt így, de a magasság növekedésével a hőmérséklet és az oxigén is csökkent.

A következő napokban egyre több nyolcezer méteres csúcs tárult elénk, és a Mount Everest látványa is végigkísérte utunkat. Különösen nagy élmény volt a 3860 méteren fekvő Tengboche nevű település, amely egy hegy tetején lévő kis fennsíkon terül el. Az itt található buddhista kolostorban megérkezésünk után részt vettünk egy szertartáson, ahol egy magas rangú láma és az imádkozó szerzetesek olyan spirituális élményt adtak, ami mindannyiunkat erővel töltött fel a gyalogtúra.

Napi 8-12 km felfelé menetelés után értük el túránk szó szerinti és átvitt értelemben vett csúcspontját, az 5200 méteren fekvő, leginkább egy holdbázisra emlékeztető Gorak Shep települést. Ide, kora reggeli indulásunkat követően, még ebéd előtt megérkeztünk, elfoglaltuk eddigi legegyszerűbb szállásunkat és egy kis pihenés után a csapat bátrabbik részével készen álltunk, hogy felmenjünk a település fölé magasodó Kala Patthar nevű csúcsra. Aki felment, nem bánta meg. Több mint kétórás, lassú, a vége felé már egészen meredek gyaloglás után mínusz 23 fokos hőmérséklettel fogadott minket a Kala Patthar-csúcs, ahol örömmámorban fotózkodtunk, és gyönyörködtünk benne, ahogy a naplemente megvilágítja a Mount Everest és a Lhoce hósapkáit.

Rövid alvás után hajnali négykor keltünk, hogy egy oda-vissza ötórás túra keretében elérjük a Mount Everest alaptáborát.

Bár ez volt utazásunk alapvető célja, a hajnali gyaloglás már kevesünknek esett jól. Igaz, gyönyörű volt a jéghideg éjszakában addig sosem látott mennyiségű csillag alatt túrázni, ám az alaptábor – vagyis annak hűlt helye – közel sem nyújtott olyan katartikus élményt, mint az előző napi csúcs megmászása. A Mount Everest expedíciók jellemzően tavasszal indulnak, akkor sátrak tucatjai, emberek százai nyüzsögnek a Khumbu gleccser által szegélyezett kis területen. Ilyenkor azonban teljesen üres a környék, így csupán egy puszta kősivatagot láthattunk.

Visszaérve a szállásra, reggeli után indultunk is lefelé, hogy a felfelé nyolc nap alatt megtett távot három nap alatt gyalogoljuk le. Ez csak elsőre tűnt könnyűnek, valójában a túra legnehezebb része ez volt. Egyrészt ekkorra már szinte mindenkinél elkezdődött a náthával, köhögéssel járó hegyi meghűlés, erőnk végénél jártunk, és ami a legfontosabb: a csúcsot, az élményt elérve, az ember agyban is hajlamos kiengedi, elveszíteni a motiváltságát, aminek hatására minden megtett lépés nehezebbé válik.

Ezzel együtt jó hangulatban, egyre több meleg ruhától megszabadulva, napsütésben és rövidujjúban érkeztünk vissza túránk kiinduló állomásához Luklába. Az utolsó, hegyen elköltött vacsorát követően némi borravalóval és egy kis közös sörözéssel köszöntük meg teherhordóink munkáját, majd a csapat egy része, illetve egyik hegyi vezetőnk, Indra társaságában a szállás alatti pubban ünnepelt. Másnap kora reggel a még mindig elképesztő luklai reptérről repültünk vissza Katmanduba, ahol négy napot töltöttünk el.

A szállodába érve vált igazán relatívvá a világ.

Egy viszonylag elmaradott város poros utcájáról nyíló szálloda, a maga civilizáltságával, fehér és tiszta ágyneműjével és nem utolsó sorban a meleg vízben történő fürdés lehetőségével maga volt a földi paradicsom. A következő napokat Katmandu megismerésével, vásárlással, finom vacsorákkal és egy felejthetetlen bulival töltöttük, élveztük egymás társaságát. Nem rohantunk sehová, Nepál fővárosa manapság amúgy sem az a hely, ami látnivalóival mágnesként vonzaná az utazót. Megjegyzem: kár érte. A gazdag kulturális és vallási hagyományokkal rendelkező ország fővárosa látott szebb időket is. A 2015-ös földrengés, a folyamatos hatalmi bizonytalanság és korrupció mély nyomokat hagyott rajta. A műemlékek jelentős része még mindig romokban hever, az utcán még az ázsiai városokhoz képest is elviselhetetlen a zaj, a forgalom, de legfőképpen a por és a szmog. Bízom benne, hogy Katmandu egyszer újra régi fényében tündököl majd, az ország és a nepáli emberek is igazán megérdemelnék.

A Mount Everest alaptábortúra komoly tanulságokkal szolgált nemcsak a testem megismerése, de a közösségi lét és az utazáshoz kapcsolódó nehézségek tekintetében is. Egyedül, ismeretlen társasággal elutazni egy nehéz kihívásokkal járó, kényelmetlen útra, szerintem mindenki komfortzónáján kívül esik. Ugyanakkor igazolódik is a megdönthetetlen közhely és tény: az élet a komfortzónán kívül kezdődik, és ha körülnézel ott is, utólag biztosan nem bánod meg!

Szöveg: Molnár Péter

Lapozd végig Péter fotóalbumát!