Dél-Afrikáról a messze földön híres nagyvadakban gazdag Kruger Nemzeti Park, vagy a festői Drakensberg-hegység, esetleg a „bolygó hollandi" birodalma, a vad viharairól hírhedt Jóreménység-foka jut először az eszünkbe. A páratlan természeti szépségekkel rendelkező hatalmas kiterjedésű ország azonban nem csak a szárazföldön kínál felejthetetlen látnivalókat a felfedező hajlammal megáldott utazók számára, hanem az óceán felszíne alatt is. Dél-Afrika hosszú partvidékét ugyanis egyszerre kettő, egymástól oly sok mindenben különböző víztömeg, az Atlanti -, illetve az Indiai-óceán hullámai mossák, izgalmas kalandokra inspirálva a vízi világ szerelmeseit.

Sokszor nekem szegezték már a kérdést, vajon mi visz rá, hogy a legtöbb ember által rettegett tengeri ragadozók, a cápák társaságát keressem. A tenger iránti vonzalmam a gyerekkor távoli világáig nyúlik vissza, azokra az évekre, amikor még csak álmodoztam a végtelen nagy vízről, és annak különleges lakóiról, a cápákról. Aztán úgy hozta az élet, hogy hivatásos búvárként illetve tengerkutatási szakíróként teljesíthettem be a gyermekkor nagy álmait, megjárva több földrészt, mindhárom óceánt és számos tengert, begyűjtve jó néhány cápás kalandot. Ezek közül különösen emlékezetes marad számomra a legelső randevúm a világtenger egyik legveszélyesebb tengeri nagyragadozójával, a tigriscápával. Az emlékezetes esemény Dél-Afrikában történt, Durban közelében, az erős áramlatairól és cápáiról híres-hírhedt Aliwal Shoal zátonyrendszer mélységeiben.

A tenger hírhedt, csíkos hátú terminátora

Dél-Afrika parti vizei rendelkeznek a földkerekség leggazdagabb cápapopulációjával, az ország atlanti és indiai-óceáni partvidékéről összesen 118 különböző cápafajt ismer a tudomány. Ezek közül messze a „Big Three" a leghíresebb, vagyisa nagy fehér-, a tigris-, és a bikacápa triásza. Az egyik első dél-afrikai búvárexpedíciónkon e veszélyes hármas csíkos hátú tagjának, a tigriscápának a becserkészését és megfigyelését tűztük ki célul. A kékcápafélék (Carcharhinidae) népes családjának kétségkívül a tigriscápa (Galeocerdo cuvieri) tekinthető a koronázatlan fejedelmének, mind a méretei, mind pedig a prédálási szokásai alapján.

A faj a nagytestű cápák közé tartozik; a kifejlett példányok átlagos testhossza 3,5 -4,5 m között mozog, de előfordulnak köztük igazi leviatánok is, 5 m-t meghaladó testhosszal.

Az expedíciónk előtt sokat bújtam a szakirodalmat erről az igen jellegzetes megjelenésű, a hátát sötét harántcsíkokkal ékesített és fokozottan veszélyesnek tartott fajról. Noha a tigriscápa mindhárom nagy óceán trópusi és szubtrópusi vizeiben előfordul, ám ennek ellenére is csak kevés búvár mondhatja el magáról, hogy sikerült már farkasszemet néznie az óceán „tigrisével", e nagyragadozó sajátos életmódja miatt. A tigriscápák ugyanis napközben többnyire a nagyobb mélységekbe húzódnak vissza, és csak akkor úsznak ki a partközeli sekély vizekbe, amikor a nap már a horizont felé süllyed.

A cápatámadási statisztikák szerint e faj számlájára írható a második legtöbb, halálos kimenetelű támadás.

(Az első helyen a nagy fehér cápa áll.) A tigriscápa harapása azonban még a nagy fehérénél is veszélyesebb és roncsolóbb hatású, az állkapocs szerkezete és fogstruktúrája miatt. A tigriscápa kakastaréjszerű, erősen fűrészezett szélű fogai úgy működnek, mint a konzervnyitó: még a legvastagabb teknőspáncélt is képes másodpercek alatt kettéfűrészelni. Aki arra adja a fejét, hogy tigriscápákkal merüljön, annak más potenciális kockázatra is fel kell készülnie. Amíg a legtöbb cápafajnál jól azonosítható előjelei vannak az agresszív szándéknak, a tigriscápánál ilyet nem tapasztalhatunk. Csak jön, egyre jobban közeledik szép lassan, komótosan, majd váratlan hirtelenséggel csap le, ha éppen úgy tartja a kedve. Ezek jártak a fejemben, amikor egy verőfényes kora reggelen betoppantunk a Rocky Bay partján fekvő Blue Wilderness búvárbázisra.

„Akkor is tarts ki, ha olyan közel jön, mintha homlokon akarna csókolni!"

Mark Addison, a Blue Wilderness, azaz a Kék Vadság bázis alapítója igazi óceáni macsónak és nemzetközi hírű cápaszakértőnek számít, aki még az 1990-es évek elején az első pionírok egyikeként kezdett el védőketrec nélkül szabadon merülni a legveszélyesebb cápafajokkal, köztük a tigriscápával. A kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás után a bázis takaros, gondosan nyírt pázsittal és virágágyásokkal ékesített udvari teraszán, kényelmes rattan fotelekbe huppanva vette kezdetét a briefing. „Ha valakinek színes búváruszonya vagy neoprénruhája van, akkor jobb, ha elő sem veszi " – e szavakkal nyitotta meg az eligazítást Mark.

Az élénk, rikító színek, különösen a pink vagy a neonzöld úgy vonzzák a tigriscápát, mint a mágnes a vasat – fűzte hozzá magyarázatként.

Azt is megtudtuk, hogy ha valaki izgul, jobban teszi, ha a parton marad üdítőitalt szürcsölni. „Nagyon fontos, ha megpillantod a tigriscápát, azonnal állj meg, vegyél fel függőleges testhelyzetet, és fordulj vele szembe"– sorolta a további szabályokat. „Jegyezzétek meg jól, hogy egyetlen tapodtat sem szabad hátrálni, ha feléd kezd közeledni, hanem meg kell várni amíg kifordul, még akkor is, ha már olyan közel jött, hogy homlokon tudna csókolni"– hangzott a félig vicces, de véresen komoly tanács. Miután megkaptuk az instrukciókat és befejeződött az eligazítás, a megilletődött arcok láttán Mark szélesen elvigyorodott: „Are you ready? Let's go guys!" (Készen álltok? Gyerünk, srácok!)

Dél-Afrika indiai óceáni partvidékén a kalandok már a vízre szállással elkezdődnek

Az Aliwal Shoal egy olyan ősrégi megkövesedett, pontosabban homokkővé vált dűnesor, ami a földtörténeti közelmúltban az Indiai-óceán víztükre alá került. A parttól 7-8 kilométeres távolságban, a nyílt óceánon fekvő víz alatti sziklaplató több kilométer hosszúságban terpeszkedik el, amelynek tetejét 15-20 méteres mélységben lehet elérni a felszínről. A parttal párhuzamosan déli irányba hömpölygő egyenlítői Aghulas-áramlat langymeleg trópusi vize a zátonysor mélybeszakadó keleti fala mentén felfelé kúszó hideg mélységi áramlatokkal keveredve erős sodrást hoz létre. A hűvös, tápanyagban dús áramló víz mágnesként vonzza ide a hatalmas halrajokat, valamint azok nyomában a cápákat. Ennek köszönhető, hogy az Aliwal Shoal vizein egy-egy merülés alkalmával akár négy-öt különböző közepes vagy nagytestű cápafajjal is találkozhatunk. Az sem véletlen, hogy ez a világ egyik legjobb tigriscápás merülő helye. Az erős tengerjárás miatt még nyugodt, szélcsendes időben is három-négy méter magas hullámfal duzzad fel a szörfzónában, ezért itt a kalandok már a vízre szállással elkezdődnek. A két nagyteljesítményű Honda-motorral felszerelt félmerev gumicsónakunkat erősen kell tartani a derékig érő vízben állva, amíg mindenki felküzdi magát a fedélzetre az erősen csapkodó hullámok között.

Komoly kétségek gyötörnek, vajon hogyan fogunk átjutni ép bőrrel a tőlünk két-háromszáz méterre tomboló hullámfalon.

Rogernek, a ranger-kalapot viselő borostás szkipperünknek azonban az arcizma sem rándul, amikor az alapjáraton dohogó motorokkal bandukoló csónakunkat egy gyors kormánymozdulattal a szörfzóna felé fordítja. Ekkor veszem csak észre, hogy a magas hullámfalon egy nagy V alakú hasadék nyílt, és Roger e „kapu" irányába fordította a zodiakot. Hirtelen felbőgnek a motorok, a csónak pedig az elszabaduló lóerőktől megvadulva száguld a viharos gyorsasággal közeledő hullámfal felé. Behúzom a nyakam, erősen szorítom a kapaszkodókötelet, a lábaimat pedig bedugom a merevaljú csónak padlójára szerelt hevederekbe. Laposan fölpillantva egy zöldes, éppen átbukóban lévő hullámszörnyet pillantok meg közvetlenül a fejünk felett. Az üveghangon üvöltő motorokkal száguldó csónakunk mint a parittyából kilőtt kő, úgy repül át a hullámfalon nyílt lejtőn. Egy pillanatra behunyom a szemem, amikor a csónakunk nagy tajtékfelhőt vetve landol a hullámfal mögött, magunk mögött hagyva a tomboló szörfzónát. Mindenkiből megkönnyebült sóhaj tör elő, Roger pedig elégedetten vigyorog ránk az összeázott kalapja alól. Túléltük a hullámokat, jöhetnek a cápák!

A történetet innen folytatjuk!

Szöveg: Elter Tamás