Mondanunk sem kell, hogy 2020 elején az egész világ fenekestül felfordult a világjárvánnyal, a rengeteg faji leszámolással, a globális felmelegedés egyre nyilvánvalóbb és érezhetőbb hatásaival. A BBC Travel munkatársai mindezek ellenére úgy gondolják, hogy a jövő reményt és új lehetőségeket is tartogat az emberiség számára.

Annak ellenére, hogy még mindig nem tudunk úgy utazni a világban, ahogyan a covid-járvány előtt, a kontinens különböző részein, más és más kultúrákban élő emberek továbbra is sokat tesznek azért, hogy örömünket leljük és inspirációt találjunk a világunkban – és ez milyen jó! A 50 Reason to Love the World in 2021 nevű kiadványból mi most azt az öt történetet, embert emeljük ki, akik arra ösztönöznek minket, hogy ismét „beleszeressünk" a Földbe, és mi is tegyünk érte, hiszen, ahogy Vilmos herceg is mondta: soha nem késő!

Egy több ezer éves nepáli kultúra szimbóluma

Pasang, a nepáli chhurpi készítő, 4000 méter magasan, a Kelet-Himalájában él az év egy nagy részében hegyi legelőkön, sátorban, távol a családjától. Élete nagyrészét chaurijaival tölti (ez az állatfaj a jakbika és tehén keresztezéséből jött létre), amelynek a teje semmihez sem hasonlíthatóan értékes. Ennek az állatfajtának a tejéből készül az egész Himalája-régió egyik leghíresebb terméke a chhurpi sajt, ami nem csak keménységéről, hanem elképesztően hosszú eltarthatóságáról is híres – megfelelő állatbőrökben eltartva, akár húsz évig is fogyasztható marad. Magas tápértékét a fehérje adja, zsírtartalma nagyon alacsony, víztartalma szinte nincs. Ennek köszönhetően nem penészedik, és így a chauri-pásztorok egyik fő táplálékforrása, de az egész Himalájában megbecsült energiaforrás. Készítése nem gyerekjáték, Pasang egy füstben úszó sátorban napokon keresztül veri a félkész sajttömböket, hogy az utolsó csepp vizet is eltávolítsa belőle. Saját jószágai fejéséből, és a környék pásztoraitól kapott tejből, napi 300 litert dolgoz fel, hajnal négytől késő estig. Az általa készített sajt azután valutává válik, más élelmiszerekre és használati eszközökre cseréli el, megélhetést teremtve családjának.

Miért szereted a világot?

„Amikor elkezdődik a monszun, a vadvirágokkal teli zöldellő legelők és a távolban a Himalája hóval borított hegyeinek látványa lenyűgöz, látom az állatokat, a hosszan elterülő gyepet és a chaurijainkat." – Pasang Darche Tamang sajtkészítő

Egy rituálé átalakulása Afrikában – a maszáj kultúra újjászületése

Meiteranga Kamunu Saitoti a dél-kenyai Maszájföldön született, annak hagyományain nevelkedve vált oroszlánölővé. Kultúrájában a férfivá válás rituáléja az, hogy egy szál lándzsával a harcos felkutatja, majd megöli az oroszlánt, ezáltal válik a férfiközösség tagjává. Minden további oroszlánöléssel egyre feljebb kerül a hierarchiában, ahol Saitotit a legjobbak között tartották számon. Ám az ősi hagyományok felborultak a 20. század második felére a területen élők számának rohamos növekedésével és a haszonállatoknak kisajátított legelőkkel. Szám szerint így nézett ki a változás: 35 000 lakosra 2 millió haszonállat jutott, miközben 100 példányra csökkent az oroszlánpopuláció, amelynek nem volt mit elejtenie a vadonban. A maszáj marhapásztorok, a rituálét elfeledve, most már állatállományuk védelmében kezdtek bosszúhadjáratot az azt megtizedelő oroszlánok ellen, hiába tiltotta be a kenyai állam 1977-ben az oroszlánvadászatot. Saitoti is marhaállománya megdézsmálása miatt jutott el oroszlánokat üldözve egy alvó hímhez, odakúszott, és közvetlen közelről leszúrta dárdájával. Ám amikor felvágta az állat gyomrát, az üres volt, és ezért az oroszlánölő meghasonlott addigi életével és felhagyott a vadászattal. 2006-ban a kenyai állam oroszlán-őrséget szervezett, ahova a legügyesebb vadász, Saitoti is belépett. Ma büszke arra, hogy társaival meghatszorozták a területükön az oroszlán állományt, és a pásztorok felvilágosításával lecsökkent a haszonállatokat ért oroszlántámadások száma is. A legjobb vadászból lett a legjobb őrző.

Miért szereted a világot?

„Mert egyetlen pontját sem tudnám összehasonlítani Maszájfölddel, a hazatérő szarvasmarhák hangjával és az éjszakai ragadozók hangjaival. – Meiteranga Kamunu Saitoi oroszlánvédő.

Lovashalászat a belga partoknál

Alig öt éve, hogy a kihalófélben lévő északi-tengeri lovashalászat egyik utolsó szervezete, a Kelet-Dunkerque-i Lovashalászok Szövetsége felvette az első nőt tagjainak sorába: a 37 éves Bekaert 2 év után letette a gyakorlati vizsgát, így teljes jogú tagja lett a szövetségnek. A lovashalászatot egyébként az UNESCO is felvette a világörökségi listájára, ami újabb esélyt adott a túlélésre ennek a nem éppen könnyű mesterségnek. A lovashalászok a garnélaszezonban szeptembertől novemberig, majd márciustól májusig gyakorolják mesterségüket, még pedig úgy, hogy egy hatalmas hidegvérű ló hátára szerelt tölcsérszerű hálóval pásztázzák a sekély partszakaszt, és zavarják fel a homokban megbújó garnélákat. Egyikőjük sem megélhetésből űzi ezt a sokrétű, felkészültséget igénylő tevékenységet, hiszen az átlagos egynapi zsákmány körülbelül 7 kg garnéla, amelynek piaci értéke nagyjából 70 euróra (közel 26 ezer forint) tehető. Mindegyikőjüknek van főállása, amiből jószerével még költenek is a lovashalászatra és inkább sportként tekintenek erre a hivatásra, de mint elmondták, egyikőjük sem adná fel azt az élményt, amikor egy friss fogásból készült étel kerül az asztalra. Bekaert és férje már kész tervvel rendelkezik, hogy három gyermeküket mikor és hogyan készíti majd fel a tradíció továbbvitelére, ahogyan azt férje is a dédapjától kapta örökségül.

Miért szereted a világot?

„Belgium Északi-tengere lehetővé teszi számomra, hogy halászat közben a lovammal nyugodtan, békésen és a természettel összhangban dolgozzunk. Szívesen őrzöm, és adom tovább ezt a nagyon fontos kulturális hagyományt." – Nele Bekaert, lovashalász.

A modern művészet találkozása az ősi, mexikói mesterséggel

Porfirio Gutiérrez a dél-mexikói őslakos, zapoték indiánok közül származik, és mint sokan közülük, kezdetben ő is elhagyta szülőföldjét, és az Egyesült Államokba, Kaliforniába költözött. Ott került kapcsolatba a modern művészetekkel és a textiliparral – mintegy 10 évig alkotott a textilművészeti területen. Ekkor azonban úgy érezte, eljött az idő, hogy visszatérjen saját pátriájába, és ott kamatoztassa tudását. Otthon azonban édesanyja arcába nézve megszólították ősei és egy olyan metamorfózison ment át, ami nem csak művészetére, hanem életfelfogására is kihatott. Elkezdte a textíliáit az ősi indián takácsok módszereivel megfesteni, a festékek alapanyagai pedig 100%-ban természetesek. Szárított növények és rovarok porításával készít olyan természetazonos festékeket, amelyek – szemben a textilipar szintetikus színeivel – olyan érzelmi azonosulást képesek előidézni a természettel, az ősi természeti kultúrákkal, ami harmóniát teremt a lélekben. Gutiérrez a mesterségesen érlelt és a fán érő, a természetes napsütésben megért gyümölcsök ízkülönbségéhez hasonlítja ezt az eltérést.

Miért szereted a világot?

„Oaxacai őslakosként áldottnak érzem magam, hogy azon a Chumas földjén élhetek, amelynek útjait az őshonos növények jelölik." – Porfirio Gutiérrez művész és takács.

Az ókori polinézek navigációs szent művészete

1976-ot írtak, amikor a Höküle'a hagyományos kéttestű kenuja kibontotta skarlátvörös vitorláját, hogy alig egy tucat hawaii és mikronéz legénységével az ókori polinéz útkeresés oszlopaira hagyatkozva (csillagok, nap, szél, hullámok, vadvilág) műszerek nélkül 3862 kilométert tegyen meg Hawaiitól Tahitiig. Több mint 3000 éves, műszerek nélküli polinéz tengeri navigációt használtak, ami már működött az első európaiak hajóinak érkezése előtt is. A polinéz hajósok intuícióikra hagyatkozva, az anyatermészet jelzéseit tökéletesen dekódolva népesítettek be a több mint 1000 szigetet Új-Zélanddal, Hawaiival és a Húsvét-szigetekkel határolt háromszögben.

A Hōkūle'a első útja után végigsöpört Polinézián egy kulturális újjáéledés – az ősi büszkeség és a kultúra iránti szeretet mozgalma. A legénység tagjai összekülönböztek, szétváltak, ráadásul a kulcsszereplő, a Satawal-atollról származó Mau Piailug kivált a további expedíciókból, és sajnálatosan szinte csak neki voltak tökéletes ismeretei a természetes navigációról. Nélküle a következő út kudarcba fulladt, és úgy tűnt, a remény is elveszett. Ekkor az expedíció egy hawaii tagjának, Nainoa Thompsonnak sikerült meggyőznie Piailugot, hogy az visszatérjen Hawaiira és elkezdje megtanítani a navigációra a hajósok egy új nemzedékét. Ez azért volt óriási nehézség számára, mert Maut kötötte népének tett esküje, hogy a szent navigáció tudását nem adja ki, és az csak apáról fiúra szállhat. Végül belement, és elkezdődhetett a hajósok új nemzedékének kiképzése Hawaiin, ezáltal újra élővé vált a hagyomány. Azóta a navigátorok – közöttük számos nővel – több világkörüli utat is megvalósítottak, világmozgalommá téve a műszer nélküli navigációt.

Miért szereted a világot?

„Mert a navigátorok ereje abban rejlik, hogy csatlakoznak valami nagyobb erőhöz, amely gondoskodik róluk. Nem azért kockáztatsz, hogy utána elbüszkélkedhess, hogy mit értél el, inkább arra mutatsz rá: Nézd, ezt próbálom megvédeni!" – Nainoa Thompson, mester navigátor.

Szöveg: Sinkó Edit