Új interjúsorozatunkban Péterfy Borival ártatlan kukkolásról, színésszé érésről, a rock ’n’ roll okozta tudatos önkívületről, önbizalomjátszmákról és a visegrádi Áprily-völgyről beszélgetett Till Attila.
TA: Itt állunk a Pozsonyi úti lakásod teraszán. Előttünk, mellettünk, mindenhol erkélyek és ablakok. Mit jelent ez neked?
PB: Kislánykoromban állandó fixációm volt, hogy átnézzek mások életébe. A Bartók Béla úton egy olyan lakásban laktunk, amelynek iszonyú nagy ablakai voltak. Szemben volt egy lakás, ahol a függönyök ki voltak húzva, teljesen be lehetett látni. Amikor unatkoztam, meglestem a szembeszomszédok életét, elképzeltem, kik élnek ott. Volt például egy kisfiú, aki egész nap hegedült, éjjel-nappal gyakorolt. Lenyúltam a bátyám gitárját, felültem az ablakba, és elkezdtem pengetni azt a három akkordot, amit ismertem. Elképzeltem, hogy együtt zenélünk. Órákig tudtam ott ülni és gitározni vele. Vagy volt például egy család, ők minden hétvégén bepakoltak iszonyatosan sok bőröndöt egy nagyon ócska autóba, és elutaztak, majd visszajöttek két nap múlva. Mindig néztem, hogy már megint mennek, és soha nem tudtam megfejteni, hová mehetnek ennyi cuccal. Mindenfélét kitaláltam, hogy van valami fellépésük vagy a cirkuszban dolgoznak. Sosem tudtam meg, hová mentek valójában.
TA: Aztán budai csajból pesti lettél...
PB: Azért imádom ezt az erkélyt, mert innen rálátok a családom életének egy fontos helyszínére. Szemben a nagy ház a Frankel Leó úton hatalmas, két belső udvaros „kastély”. Amikor a dédapám, Áprily Lajos Erdélyből átjött Magyarországra, ott kapott lakást, ahol az én hatalmas, szerteágazó, megfejthetetlen családomból szinte mindenki lakott később. Jékely Zoltán nagyapám és nagyanyám, Jancsó Adrienne is ott éltek nagyapám haláláig.
Fotó: Pandur Balogh Norbi
TA: Ha az ember művészcsaládban nő fel, szinte kötelező, hogy legyen belőle valaki. De könnyen művésztemetővé válhat számára, ha görcsösen szeretne a szülei, nagyszülei nyomdokaiba lépni. Te ezt a nyomást hogyan élted meg?
PB: Én szerencsés vagyok, mert ugyan tele voltunk írókkal és a nagyanyám ünnepelt színésznő volt, valahogy nem nehezedett rám a művésszé válás súlya. A színészet teljesen magamtól jött.
TA: De azért mégsem volt olyan egyszerű. Nem vettek fel a Színművészetire...
PB: Így utólag visszanézve, iszonyatos szerencsém volt. Társulatba kerültem, és egyből megtanultam csomó mindent, amit csak színpadon lehet. Számomra ez felszabadulást jelentett és segített megtalálni magam színészként. Az egyetemi közegben, ahol folyton éles verseny van, lehet, hogy elvéreztem volna.
TA: Mikorra jutottál el oda, hogy teljes bizonyossággal kimondhasd: „színésznő vagyok”?
PB: Ez egy hosszú folyamat. Persze voltak pillanatok, amikor színésznőnek éreztem magam, az Arvisurában vagy Pintér Bélánál, de akinél a legjobban kiteljesedtem színésznőként, az Mundruczó Kornél volt.
Fotó: Pandur Balogh Norbi
TA: Ez azt jelenti, hogy lassan értél meg?
PB: Igen. Sokszor önbizalomparáim voltak a színpadon. Elbizonytalanodtam a rossz kritikától. De ez egy ilyen pálya. Minden szerepet nulláról kezdesz. A Mundruczó-szerepeim például az abszolút naturális létezésről szóltak, nem volt semmi „színészkedés”. Ez a Nemzeti nagyszínpadán nem működött. És akadt egy egyszerű technikai problémám: halk voltam. Ahogy elkezdtem hangosabban beszélni, úgy éreztem, mintha az már nem én lennék, mintha hazudnék magamnak. Pokoli görcs volt – de persze azóta beletanultam. Most már eljutottam oda, hogy nehezen bizonytalanítanak el, és jól is választom meg a szerepeimet.
TA: Megnézhetem, hogy mi van a fellépő bőröndödben? Öv, gyűrűk, csillogó pót gatya, fellépőcsizma, hajvasaló, izzósoros zakó...
PB: Húsz év a rock ’n’ roll színpadon, kialakult, hogy mi megy bele. Kell pótruha bőven. Volt olyan, hogy szétszakadt a gatyám, mert fetrengek, meg ugrálok a színpadon rendesen. Vannak olyan cuccok is, amelyek valahogyan bekerültek egyszer, aztán benne maradtak. Például sokáig volt benne egy plüssdenevér, amit valakitől kaptam.
TA: Komolyan... nekem a rock ’n’ roll színpad az előadóművészet csúcsa. Ott tényleg csak a matador van.
PB: Mindennél jobb szerintem is. A kisfiamnak is mindig azt mondom: „Tanulj valamilyen hangszeren, mert hidd el, a legjobb dolog színpadon zenélni.” Amikor pedig bemész a közönség közé vagy rájuk ugrasz, ott tényleg bármi megtörténhet.
TA: Tetszik, hogy ennyire nem zavar téged, ha egy koncerten letapiz valaki.
PB: Nem zavar. De nem tapiznak kellemetlenül. Tizenöt év alatt egyetlen kellemetlen eset volt. Amikor az egyik számnál lefeküdtem a földre az emberek közé, és mindenki mellém feküdt, odajött egy csávó és gusztustalan dolgokat sugdosott a fülembe. Utána fölmentem a színpadra és szóltam neki, hogy „Gyere, mondjad! Mondjad hangosan, hogy mit mondtál!” Ettől annyira zavarba jött, hogy el is rohant.
TA: Miért fontos neked, hogy a közönséggel fizikailag is találkozz?
PB: Mert ilyen a rock ’n’ roll. Én ezért csinálom. Az eksztázis miatt. Olyan ez, mint egy tudatos tudatvesztés. Mindenről tudok közben, száz százalékig felmérem a helyzetet, teljesen észnél vagyok. Önkívületben.
TA: Ebből a szempontból milyen érzés volt, amikor a Covid alatt nem tudtál koncer tezni, és ez mind kimaradt?
PB: Katasztrofális. Még most is érzem a hatását. Szerintem a járvány a könnyűzenei iparágat érintette a legdurvábban. Mostanra viszonylag helyreállt az élet, de azért nem úgy, mint előtte. Ez egy másik időszámítás.
Péterfy Bori Thaiföldön
TA: Most, hogy újra lehet koncertezni, megint sokat utazol. Mi jelent ez szá modra?
PB: Egy zenész számára a turné az utazás. Nekem ez sok-sok benzinkutat és turnébuszok belsejét jelenti... Majd gyertek el velünk egy turnéra, és meglátjátok, hogy mi nekünk az utazás. 18+-os éjszakai kiadás a Propagandában.
Koncertek után a buszon vagyok a legboldogabb. Csak ülök fáradtan, és egész úton sírok a röhögéstől.
TA: Az a fajta klasszikus turnézás kimaradt az életedből, amikor nemcsak koncertezel, hanem felfedezed a várost?
PB: Volt olyan, de inkább a színházzal. A Krétakörrel 7-8 év alatt szinte az egész világot bejártuk. Fantasztikus időszak volt. A szabadnapjainkon napközben várost néztünk, esténként pedig felléptünk. Utoljára Mundruczó Kornél Látszatélet című darabjával turnéztam Madridban, Nápolyban és Barcelonában. Így jártam be a világot: színészként, turnézva.
TA: Magánemberként nem is szoktál utazni?
PB: Amikor beindult a Love Band, nyáron fesztiváloztunk, év közben pedig ott volt a színház, tehát szinte semmi időm nem volt ilyesmire. Amikor megszületett a gyerekem, leszűkítettem a színházat, jóval kevesebb szerepet vállaltam, hogy vele tudjak lenni. Életemben először ekkor jött egy olyan időszak, hogy el tudtam utazni 2-3 hétre „télen a nyárba”: Thaiföldre. Azt hiszem, ez a legtávolabbi, legegzotikusabb hely, ahol megfordultam.
TA: Magyarországon belül van kedvenc helyed?
PB: Van egy nyaralónk Visegrád szélén. Egy völgyben, amelyet dédapámról, Áprily Lajosról neveztek el. Annak idején ugyanis ott vett házat. Ez a mi családi rezidenciánk, a családból mindenkinek van ott nyaralója. Másféle belföldi turizmus kimaradt az életemből.
TA: És olyan hely van, ahová mindenképpen el akarsz jutni?
PB: Persze. Kubába nagyon mennék, Mexikóba is. Ezer hely érdekel, de alapvetően munkamániás vagyok. Az a fontos, hogy színpadon lehessek. Nekem a színpad az igazi utazás.
És téged mi drive-ol?
Sokszor hallhatjuk a kérdést, ha motiváció, teljesítmény, célkitűzések kerülnek szóba. A Drive Magazinnál mi is kíváncsiak vagyunk a válaszokra, méghozzá a kulturális élet azon érdekes arcainak válaszaira, akikkel Tilla a TV2 Propaganda című műsorában beszélgetett – hozzánk pedig olyan izgalmas részleteket hozott el, amelyek a műsorban nem hangzottak el.
A cikksorozat előző részében Tilla Bánki Benivel beszélgetett.