Ahogyan idén a kis-ázsiai országok mindegyikébe, Örményországba is motorral érkeztem. Törökország, Grúzia és Azerbajdzsán után, Örményország volt az utolsó a sorban, innen már csak haza kellett jutni egy újabb 6 ezer kilométeres kanyarral. Mivel az azeri-örmény, illetve a török-örmény határ is zárva van, illetve a hegyi-karabah térség évek óta komoly konfliktuszóna, aki szárazföldön érkezik, jellemzően Grúzia felől lép be, én is így tettem. Az ország felé közeledve, Tbiliszitől délre meglehetősen egyhangúvá vált a táj, ami az örmény határt átlépve egy pillanat alatt változott meg. Mintha 91-ben a Szovjetunió szétesése után, a természet szépsége képezte volna a határrendezés alapjait: Jereván felé haladva bármerre is indulsz, csak kapkodod a fejedet. A vörös sziklás kanyonokat az ipar és az urbanizáció lábnyomai teszik igazán egyedülállóvá, nehogy elfelejtsd, hogy nem Ausztráliában jársz. Az egykori szovjet ipar elhagyott, de a mai napig a táj részét képező maradványai egészen elképesztő és általam soha nem látott hátteret adtak az amúgy sem unalmas tájképnek. Az egyik városban egy felvonó gondolája úgy lógott a több száz méteres szakadék felett, mintha csak egy pillanatra állt volna meg, pedig láthatóan évtizedek óta egy centit sem mozdult. Aki olyan képeket szeretne készíteni, amilyen garantáltan senki másnak nincsen, mindenképpen vegye célba az ország ezen régióját.

A főváros arcon csapott

Jereván felé, rétes-virágos szerpentinek adtak okot a folyamatos megállásra, majd a fővárosba érve hirtelen arcul csapott a 39 fok és az egymilliós nagyváros soha meg nem álló nyüzsgése. Egészen eddig egyszerű volt az értékítéletem, Örményország kihagyhatatlan! A belső konfliktusok Jerevánban kezdődtek. Egyrészt meglepett, hogy abban az országban, ahol 250 dollár az átlagfizetés, miért nem lehet normális szállást találni 20 ezer forint alatt és megvacsorázni legalább egy közepes balatoni strandbüfé árszínvonalán? Másrészt meg kellett, hogy állapítsam, hogy a nem túl izgalmas fekvésű városban a forróságon és néhány ex-szovjet hagyatékon kívül, valójában nincs sok látnivaló. Pedig én megpróbáltam. Lelkesen jártam végig a legérdekesebbnek tartott kötelezőket és az azokon túl eső helyeket is. Elzarándokoltam az összes emlékműhöz, flangáltam a Republic Square-en, megnéztem az operaházat és templomokat, még a bolhapiacra is elmentem, de ritkán éreztem, hogy valami nagyon marasztalt volna.

2 éjszaka elég

Sebaj, majd az esti utcai élet helyrebillent – gondoltam –, de sajnos ebben is csalódnom kellett. A klasszikus sétálóutca elég üres, mindössze néhány túlárazott étterem és nemzetközi márkabolt adja az aláfestést. Pár sarokkal arrébb már vannak izgalmasabb helyek, de készülj fel rá, hogy a térség országainak társadalmára jellemző kompenzációs kényszer tökéletes manifesztációjaként, kénytelen leszel üvöltőre tuningolt ex-nyugat európai járműveket, illetve elvétve, valóban szép luxusautókat nézni és főleg hallgatni. Hát ez már csak ilyen. Nem is maradtam túl sokat, a tervezett 3 éjszaka helyett 2 után nyeregbe pattantam és a Szeván-tó felé vettem az irányt. Előtte érdemes még a Gerhard-kolostor felé egy kitérőt tenni, ami mindössze 40 km-re van a fővárostól, és valóban szép fekvésű, különleges vallási emlék. Ha a kolostorokban amúgy sem szűkölködő országban csak egy templomot néznél meg, akkor ez biztos nem lesz rossz választás!

A Szeván-tó, Jerevántól mindössze 60 km-re van, egyesek szerint kultikus, mások szerint egyszerűen csak remek hely arra, hogy kiszakadj a zsúfolt városból és teljesen passzív pihenéssel tölts el pár napot. Tény, hogy maga a tó nem rossz látvány, az infrastruktúrája viszont elveszi a kedvedet attól, hogy túl sokat időzz arrafelé. Gyakorlatilag két véglet között mozog: évtizedes kajibák és romos faházak, elfogadható áron, vagy üresen kongó száz eurós hotelek közül lehet választani. Én maradtam az elsőnél, de az egésznek a hangulata nem sarkallt arra, hogy egy napnál többet maradjak. Így miután megnéztem a Szeván településtől nem messze lévő kis félsziget, illetve a tetején büszkén álló, valóban csodaszép templomot, Dilijan felé vettem az irányt.

Dilijan​ remek döntés

Az Örményország Svájcának nevezett kis város és a környéke is magával ragadó. A térséget körülvevő nemzeti parkban csodás túraútvonalak vannak, a környező falvak emberiek és barátságosak, az egész térségnek van egy olyan hangulata, ami miatt még többet és többet szeretnél maradni. Esetemben mindehhez nagyban hozzájárult vendégmarasztaló házigazdám, aki egyszer a saját borával, vagy pálinkájával, máskor friss halvacsorával, vagy gyümölcsökkel és persze kiváló társasággal ajándékozott meg, így Örményországtól igazán szép emlékekkel és benyomásokkal távoztam. Még úgy is, hogy nem motoroztam le az innen 300 km-re délre fekvő Tatev kanyonhoz, ahol a világ leghosszabb egypályás drótkötél-felvonójáról lehet megnézni a méltán híres természeti képződményt és persze egy újabb kolostort… Hát hiába, már régen is tudták, hová kell építkezni. Legalább lesz miért visszatérni, az ugyanis sose baj, ha egy országban hagysz még valamit máskorra is!

Nézd meg Péter örményországi galériáját!

Szöveg: Molnár Péter