Erdélyben született, így tulajdonképpen a vérében hordozza a túrázás szeretetét. Gyerekkorában is gyakran kirándultak a családdal, és e téren már tizenévesen nagy szabadságot kapott a szüleitől: akár egy hétre is elengedték a barátjával országon belül egy-egy hosszabb bringatúrára. Magyarországon először a nagyapjával járt, számára ez volt akkoriban maga a Nyugat. A családdal aztán végleg átköltöztek az anyaországba, Bendegúz pedig ezután sem hagyott fel a „bevállalósabb" utazásokkal, gimnazistaként például egyedül biciklizett el egészen Németországig. „Egy hónap alatt közel 6 ezer kilométert tekertem, a következő évben pedig egy barátommal azt terveztük, hogy megkerüljük bringával a Mediterráneumot. Ebből aztán semmi sem lett, mert jött a balesetem."

Kétszer kétkeréken másképp

Bendegúz 19 éves volt, amikor egy sziklamászó erőnléti edzés közben súlyosan megsérült a gerince, deréktól lefelé megbénult és kerekesszékbe kényszerült. Nagyjából öt évig élt abban a hitben, hogy a megváltozott helyzete miatt soha nem fog tudni visszatérni korábbi életéhez, mígnem svédországi tanulmányai alatt rádöbbent: létezik olyan környezet, ahol minden feltétel adott a sérültek számára is.

„Rájöttem, hogy nincs két külön világ épeknek és sérülteknek – közös a világunk."

Ekkor döntötte el azt is, hogy a kerekesszék nem lehet akadálya az utazásainak. Jelenleg nagyjából száz meglátogatott országnál tart, Európában már alig maradt számára felfedezetlen terület. A baleset után elsőként keletnek vette az irányt, köszönhetően néhány remek iráni művészfilmnek, amelyek hatására meg akarta ismerni az országot – és nem is csalódott. „Irán tényleg zseniális hely, hiába van a nyakukon egy középkori kormány, fantasztikusan izgalmas a kultúrájuk. De hasonlóan jártam Afganisztánnal is: olvastam egy könyvet, amelynek a címében az állt, hogy oda csak sírni jár az Isten. Gondoltam, ezt megnézem magamnak" – meséli Bendegúz, akit az sem térített el szándékától, hogy utazótársával 2005-ben épp az afgán háború kellős közepébe érkeztek. Szerencsére nem esett bajuk, de mai fejjel már nem vállalná ezt a kalandot. „Huszonévesen még felelőtlenül bátor az ember."

Majd még abban az évben nekivágott első önálló útjának is, Latin-Amerikába. Repülővel érkezett Mexikóba, onnan stoppal tervezte folytatni az útját. „Fogalmam nem volt, egyedül egy kerekesszékben mi vár rám egy ilyen utazáson. Végül minden jól alakult, végigjártam Közép- és Dél-Amerika egy elég nagy részét" – meséli. Sőt, a következő évben már ismét azt a térséget vette célba, konkrétan a venezuelai Caracast – egészen addig, míg ki nem derült, hogy ez éppen a föld egyik legbarátságtalanabb fővárosa, utcán lángoló autókkal és lövöldözéssel. Két napon belül őt is kirabolták, idő előtt hazajött.

De ez a kevés kivétel egyike volt: Bendegúz szerint szinte mindenhol barátságosak voltak vele az emberek, a stoppos útjain is rengeteg segítséget kapott.

A hátizsákos-stoppos utazások helyett azonban egy ideje inkább az autót választja, ami bár költségesebb, a mobilitást jelentősen megkönnyíti a kerekesszékkel. „Ha nincs a balesetem, valószínűleg gyalogos-bringás utazó maradok, aki azóta már biztosan megkerülte volna a földet két keréken, és valahol a hegyekben élne. Alapvetően ma is ugyanezt teszem, csak kicsit másképp, kétszer két keréken."

Az úti célok kiválasztásában nem különösebben tudatos: ha egy régió felkelti az érdeklődését, akkor felkeresi azt. Magát „közepes utazóként" definiálja, aki általában egy-három hónapot tölt távol az otthonától. Nem úgy, mint egy ausztrál barátja, aki negyven éve megszakítás nélkül utazgat. Közel tíz évvel ezelőtt azért Bendegúz is elszánta magát egy világ körüli útra. Vett egy olcsó repülőjegyet, majd egyetlen hátizsákkal megérkezett Bangkokba, és bejárta egész Thaiföldet, Laoszt, Vietnámot és Kambodzsát, a világjáró projektnek azonban egy családtag betegsége véget vetett.

Építészből kulturantropológus

Bár végzettsége szerint építész, legkevésbé a nagyvárosok vonzzák, és ma már egyfajta amatőr kultúrantropológusnak is tartja magát. „Közhelyesen hangzik, de engem tényleg az emberek élete érdekel, az, hogy például egy afrikai faluban ma hogyan élnek a helyiek. Amikor Afrikába érek, a lehető legrövidebb úton bevetem magam a Szaharába, a bozótba, a dzsun- gelbe, majd az első szembejövő faluban letelepszem egy időre. Az ott látott életet pedig szeretem képekkel és szövegesen is dokumentálni."

Bendegúz mostanáig tíz alkalommal járt Afrikában – 2019-ben egy féléves utazás keretében –, de nemhogy a fekete konti- nensen, huszonöt éve zajló barangolásai során máshol sem találkozott kerekesszékes utazókkal. „A kerekesszékes emberek egyszerűen azért nem akarnak így utazni a fejlődő világban, a szegény országokban, mert a legtöbb helyen az alapvető feltételek sem adottak: nincsenek akadálymentesített szállók, mosdók, éttermek. Én jó ideje feladtam, hogy ezekre számítsak."

„Az akadálymentességet kreativitással helyettesítem" – mondja, de hozzáteszi, néhol a világ végén is vannak azért pozitív kivételek.

Tapasztalatai szerint akadálymentesítés szempontjából a világ legideálisabb helye Svédország. Ez az állam, ahol a legeldugottabb vendégházaktól a legrégibb katedrálisokig gyakorlatilag minden akadálymentes. Viszonylag jó a helyzet még más skandináv országokban, valamint az Egyesült Államokban és Kanadában is – de ahogy Nyugat-Európából dél és kelet felé haladunk a térképen, az összkép egyre romlik.

Ilyen körülmények között tehát az utazás rendkívüli módon fejleszti a kerekesszékes ember problémamegoldó készségét. Bendegúz Suzuki Jimny terepjárója is tele van egyedi megoldásokkal, a lehajtható asztaltól a kompakt fekhelyig – autójában hónapokra be tud rendezkedni akár úgy is, hogy hetekig nincs civilizáció a közelben.

Márpedig útjai során a legtöbb hely ilyen. Etiópia egyes részeinek törzsközösségben élő népei például még mindig némi bizalmatlansággal, olykor zsákmányként fogadják a különös utazót. Meséli, vele rendesek voltak, nem bántották, mindössze a kerekesszékét ejtették túszul, és kértek érte váltságdíjat. Aztán összehaverkodott velük is.

A kérdésre, hogy honnan a kivételes merészsége, Bendegúz azt válaszolja, ő inkább kíváncsi, mint óvatos ember, a félelemnél mindig erősebb volt benne a világ megismerésének vágya.

Másrészt ő sem Etiópiával kezdte a „szakmát" – lassanként megszerzett évtizedes rutinjával közelített meg egyre nagyobb kihívást jelentő célpontokat. Szerinte azt sem szabad egészen elhinni, amit a média ezekről a helyekről közvetít: helyben jóval biztonságosabb még a legrizikósabbnak beállított ország is. Vannak persze alapszabályok, amelyeket az adott kultúrában be kell tartani, így a veszélyek minimálisra csökkenthetők. Kisebb-nagyobb balesetek és betegségek azért így sem kerülték el, de ahhoz képest, hogy akadtak az útjába többek között emberkereskedők és kokaintermelők is, mindig épségben megúszta. Persze azzal is tisztában van, hogy messze nem átlagos utazó, hiszen „sokaknak már az is kaland, ha lemennek pár napra a Balatonra".

Ahol véget ér az út

A legközelebbi útját még nem kezdte el szervezni, de mivel Ghána eddig kimaradt a kontinensen tett utazásokból, oda szí- vesen elmenne, esetleg még a valamivel közelebbi Libanon–Jordánia–Irak régió is szóba jöhet idén ősszel. Az biztos, hogy ma már az úton levésről is más a felfogása, mint korábban: míg fiatalabb éveiben szinte egy gázzal levezetett az iráni határig, a tempót ma már beáldozza az útba eső érdekes helyekért, ahol szívesen elidőz.

És akkor mégis hol húzódik az a határ, amit a kerekesszékkel feszeget? „Én addig megyek, amíg van út, amelyen önállóan tudok haladni. Ahol ez véget ér, akkor jön a segítség, ami lehet egy másik jármű, ló vagy öszvér. Ha ezek sincsenek, akkor kérem az emberek segítségét. Az én utam ott ér véget, ahol már nincs több segítő kéz, akkor visszafordulok. De minden alkalommal koppanásig megyek előre, másképp nem érdemes."

Kalandok könyvben is

A miskolci építész 2002 és 2013 között Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában tett utazásai alatt írt útinaplóiból kötet is megjelent, amelyet a saját fotóival illusztrált. Mágikus realista történetek, némi öniróniával.

TOP 3 HELY HALADÓ UTAZÓKNAK, BENDEGÚZ AJÁNLÁSÁVAL