A motoros kaland Budapesttől Genováig, a legnagyobb esőzések között kezdődött, majd két napos kompozás után indult el igazán Marokkó északi kikötővárosában, Tangerben. Innen 5 000 km következett: a legszebb királyi városok érintésével az Atlaszon átkelve, majd az út legtávolabbi pontja az algériai határnál kezdődő Szahara volt. Az Atlasz újabb megmászása alatt kiderült, hogy a legnépszerűbb városok, Agadir és Marrákes valójában a legkevésbé érdekes helyei az országnak, de hogy miért és merre érdemes indulni, az ebből a két részes beszámolóból ki fog derülni.

Marokkóba jellemzően repülővel érkeznek meg az utazók és járják be az Agadir-Marrákes-Tafrarout háromszöget, amelyek közül az első kettő még csak nem is különösebben izgalmas, cserébe egy csomó minden mást kihagynak ebből a fantasztikus országból. Nem kell nagyon kalandvágyónak lenni ahhoz, hogy autóval – vagy az én esetemben motorral – vágjunk neki, Marokkó közelebb van, mint gondolnád.

Hogyan juthatsz saját járművel Marokkóba?

Komppal, amiért ráadásul nem is kell Gibraltárig elmenni, mert – bár kevesen tudják – Genovából is indul járat, ami két nap múlva már az északi kikötővárosban, Tangerben tesz ki. A hajózás tökéletes ráhangolódás a kalandokra: utazók százai a fedélzeten, mindenki ugyanarra tart, de mégis más tervekkel, alkalmi barátságok, útiterv megosztások színhelye, mintha egy gólyabálban lennél. Ritka különleges módja az utazásnak, szerintem egyszer mindenkinek érdemes megtapasztalni!

Bátran ki merem jelenteni, hogy nyugodtan vágj neki bármivel egy marokkói körutazásnak!

Az utak jók, a benzin nem drága, a helyiek segítőkészek, a közlekedési viszonyok ugyan kaotikusak, de semmi dráma. A kompon megismertem egy 70 éves svájci párt, akik egy kis Vespával indultak neki ketten, de volt ott hasonló korú bringás bácsi is, szóval gyere akár egy rollerrel is! Az ország alapvetően biztonságos, a turistákat vendégként tisztelik és megbecsülik, így a rámenős árusokat leszámítva különösebb inzultusoktól nem kell tartani.

Plüssteve és miegymás

És ha már az árusoknál és egyéb zaklatásoknál tartunk: légy türelmes! Pár nap után észreveszed, hogy bárhol, akár egy puszta közepén is elő fog bukkanni egy árus, a „welcomemyfriend, whereareyoufrom?” indítással, hogy aztán előkapjon egy sálat, szőnyeget, plüsstevét, vagy bármit, amit szívesen rád sózna. Tényleg nem tudom, hogy honnan kerülnek elő, talán a kövek alatt rejtőznek, de így lesz. Hajlamosak lehetünk erélyesebben reagálni századszorra, de nem érdemes: egy mosollyal és határozottsággal sokkal többet érhetünk el.

A megérkezést követően a Tanger-Chefchauen-Fez-Meknes útvonalon haladtam az Atlasz felé, mindegyik városra érdemes egy-egy napot szánni. A kötelezőnek vélt látnivalóknál sokkal érdekesebb, hogy hogyan változik a városok jellege, egy Európát idéző világvárosól – Tangertől – a berber hagyományokat és az észak-kelet afrikai építészet minden jegyét magán hordozó Meknesig, vagy még inkább Mideltig. Persze a látogatók száz százaléka – magamat is beleértve – mindenekelőtt a medinákba (óváros) veti bele magát, de hidd el, ha a Fez városában lévőt láttad, mindent láttál! Elképesztő méreteivel, színességével és a turista vonulási útvonalaktól távolabb eső világával meghatározó élmény lesz!

Kisváros csupa meglepetéssel

Az Atlasz felé haladva érdemes tenni egy utolsó megállót, a nem különösebben jelentékenynek tűnő, útikönyvekben még említésre sem méltó Midelt városában, ami pont a várakozások teljes hiánya miatt volt maradandó élmény. Pozitív meglepetés volt a tetőteraszos saját szoba a város közepén fillérekért, de a tulajdonos teameghívása is kellemes élmény volt annak ellenére, hogy – nyilván merő véletlenségből – az unokatestvére szőnyegboltjában zajlott. Az európai és arab világ találkozása egy másfél órás beszélgetésben, mindenféle eladási tukmálás nélkül, az utazás egy olyan élménye, ami pont a váratlansága miatt marad meg igazi emlékként. Ez az őszinteség a kisváros egészét áthatotta: Midelt icipici medinája, az utcai élet izgalmas nyüzsgése és teljes turistamentessége mindenképpen megérte a megállót!

Irány az Atlasz-hegység!

Ezután, az utam legjobban várt része következett az Atlasz hegységen történő oda-vissza átkeléssel, és ezáltal két világ megélésével a legendás hegyvonulattól északra és délre.

Sokaktól hallottam, hogy az igazi Marokkó az Atlaszon túl kezdődik és ebben mindenképpen van igazság.

Mideltet elhagyva a közép-atlaszi átkelés még csak ízelítő a hegyvonulat jelentőségéből, a lényeg pár száz kilométerrel délebbre Merzougában várt. Az Erg Chebbi-ként is ismert régió a sivatag kapuja, amelyen szinte egyedül gurultam át, mert ebben az időszakban a környékről már rég eltűntek a forróságtól rettegő turistahadak. És milyen jól tették! Az én szempontomból legalábbis. A hőség ugyanis elmaradt, tökéletes 30 fok volt, a dűnék lenyűgöző látványával és számtalan programlehetőséggel. Ezek egy része persze kissé kirakat jellegű, mint például a berber sátortáborban való sivatagi éjszakázás, ami egy sebtében összerakott sátorsort jelent a főúttól pár száz méterre, ahol mindenféle (a hortobágyi csikósok ostorpattogtatására emlékeztető) berber folklór műsorokkal állnak elő. Személyesen felmértem a terepet, plusz hozzáadtam más utazók elmondását, és inkább kihagytam a sátrazást, helyette a homokdűnés sunboard-programot és a tényleg frankó sivatagi quadozást választottam, amikor épp nem a szálloda egyetlen vendégeként bámultam ki a fejemből a medence szélén.

Az utam innen az igazi magas Atlasz, Marrákes, az Anti-Atlasz érintésével az Atlanti-óceán felé folytatódik, a beszámoló következő részében!

Szöveg: Molnár Péter