A szuperizgalmas Medellínből kénytelen voltam az e tekintetben mögötte kullogó Bogotába visszamenni, mivel az autót csak ott lehetett leadni. A két város közötti 400 km-es útnak vannak igazán szép szakaszai, de ami miatt érdemes nem egy nap alatt megtenni, az a Rio Claro folyó méltán híres kanyonja. Ha erre járnál, mindenképpen iktass be egy ottalvós megállót.

Elég könnyű elveszni a helyi turisztikai vállalkozások által rád borított programcunamiban, amelyek közül a rafting lesz az, amire egészen biztosan be akarnak fűzni.

Ha viszont az első, a második és az ötödik rádumálást is megúszod, akkor jó eséllyel találsz egyet, aki az errefelé nem túl vad vadvízi evezés helyett inkább elvisz a Los Guacharos barlangba, ami egészen elképesztő élmény! Egy szinte feltáratlan, koromsötét barlang, amin egy kisebb folyószerűség robog át teljes hosszában. Ezen mentünk végig édeskettesben a vezetővel, hol gyalogolva, de sokkal inkább úszva, csúszdázva, hogy aztán egy sziklafalban végződő kijáratból a Rio Calro folyóba ugorva, gumibelsőkön ereszkedjünk vissza a kiindulópontra. A barlang lenyűgöző, egyben félelmetes, a folyón való csorgás pedig tökéletes levezetése volt életem egyik legnagyobb élményének. Mindez tolongó és szelfiző turistahordáktól mentesen! Az égvilágon senki nem volt ott rajtunk kívül, az ilyen élmények miatt érdemes utazni!

Belépés az esőerdőbe

A rövid bogotai megálló után délre, Santa Martha–Minca környékére repültem, ami a kolumbiai esőerdők egyik belépőpontja. És hát úgy tűnik, a mennyországba a pokol kapuján át vezet az út, mert Santa Martha hiába a legrégebbi kolumbiai város, ennél káoszosabb és túlépítettebb tengerparti településsel még nemigen találkoztam, ráadásul itt valamiért folyamatosan a szemedbe fújja a port a szél. Nagy ívben kerüld el, ha véletlenül erre tévedsz!

Csábító lehet helyette a kissé északabbra fekvő Tagangában megszállni, ami csak abban az esetben jó döntés, ha örömmel veted bele magad az óriás trombitákat szívó hippik és a magukat harmincnak érző ötvenes boomerek világába egy maximálisan túlzsúfolt, ámde teljesen átlagos kinézetű tengerparti faluban.

Ha pedig valamiért mégsem emellett döntesz, akkor irány Minca, az innen 20 km-re, a hegyekben fekvő, korábban emlegetett mennyország kapuja.

Maga a település egykoron hátizsákos hub lehetett, mára azonban a zenétől, hamburgertől és tetten érhető mennyiségű alkoholtól kissé túltolt turistafalu lett, de nem is ez a lényeg, hanem, ami körülötte van: a részben érintetlen, örökké duruzsoló, sosem alvó és minden négyzetméterén élettől duzzadó esőerdő!

És tulajdonképpen emiatt jöttünk ide! Mert persze kihagyhatatlannak vélt, valójában kihagyható programok itt is vannak. El lehet menni a kissé átlagos, tenger mellett fekvő Tayrona Nemzeti Parkba, vagy századmagaddal fürödhetsz közepes méretű vízesésekben, meg aztán van kávéfarm is, ahol egyáltalán nem finom kávét szolgálnak fel, de szerintem ezeket nem muszáj erőltetni. Sokkal inkább megéri elmenni egy kiadós dzsungeltúrára, akár hajnali madárlesre, jókat enni, bringázni, vagy csak egy könyvvel az öledben heverni a lombkorona szinten lévő szállásod függőágyában és átélni a megérkezés élményét, aminek egyszer minden utazáson el kell jönnie. Két hetet kellett várni rá, de megérte!

Végre megérkezünk Providenciába

Minca után következett utazásomnak az a helyszíne, amit a legjobban vártam, ez pedig a kolumbiai partoktól több, mint 1000 km-re fekvő, már Nicaragua magasságában lévő apró sziget, Providencia. Ha még sosem hallottál róla, az nem meglepő. Egyáltalán nincs rajta semmilyen térképen, ami a klasszikus kolumbiai utazások útvonalait jelöli. Messze van, bonyolult odajutni és olyan apró, hogy egy óra alatt lazán körbebiciklizhető. Talán ezekért, vagy ki tudja miért, de a turizmus messze elkerüli. Olyannyira, hogy az eddigi információim alapján magyarként talán én voltam az első, aki a földjére lépett, de ebben persze nem lehetek biztos.

Igazi titkos sziget, ami minden logisztikai kihívás ellenére az utazás fénypontja lett.

Nehéz leírni egy olyan helyet, ahol az életed megáll egy hétre, ahol már nem salsa, hanem minden bokorban reggae szól, ahol a tenger színe valószínűtlenül kék, majd alámerülsz és tucatnyi cápa nyüzsög körülötted. És ha mindezt szeretnéd valakivel megosztani, akkor elég lesétálni a sziget kb. egyetlen bárjába, a Roland Roots Reggae bárba, ahol azon kevés turista közül néhány arccal biztosan összefutsz, akiket amúgy is láttál már párszor szembejönni. A Karib-tenger talán utolsó, szinte érintetlen szárazföldje, amelyet bár két éve teljesen lenullázott az Iota hurrikán, azóta teljesen újjáépült, és színpompás házakkal és életvidám szigetlakókkal várja azt a néhány látogatót, akit arra fúj a szél. A magam részéről bízom benne, hogy sokáig megmarad ilyennek, mert ezekből a helyekből egyre kevesebb van a világon.

Mindez egyáltalán nem mondható el a siófoki aranypart kolumbiai klónjáról, az amúgy gyönyörű Playa De Blanca strandról, ami Cartagena várostól 40 km-re délre található. Az itt eltöltött 4 nap alatt végig az volt az érzésem, hogy aki nem ment el Providenciára, az mind itt kötött ki. Kilométer hosszú fehér homokos tengerpart, egymás nyakába épült szállás-bár-étterem kombóban üzemelő partmenti kajibákkal és a tömegturizmus minden kötelező kellékével. Ha erre jársz, számíts rá, hogy nemigen lesz fürdő a szobádhoz és áram is csak este, de ha jól választasz, akkor egy egészen korrekt kilátással bíró teraszról csodálhatod a tengert és persze a jet skik, banánok és mindent „goodpricemyfriend" felütéssel áruló homokvándorok tucatjait. De nem baj, Kolumbiában ennek is van egy varázsa, meg persze íze is, mert egészen kiváló halakat lehet enni, ráadásul korrekt áron, ami kifejezetten jólesett az elmúlt hetek csirke-burger-burrito központú étkezései után.

Cartagena a tömeg ellenére nem sok

Na és végül megérkeztünk Cartagenába. Vannak városok, amelyek zsúfolásig tele vannak, de egyáltalán nem bánom. Cartagena pont ilyen. Calira mondják, hogy a salsa fővárosa; hát az nem tudom, milyen, de ha Cartagenán túltesz, akkor az csakis egy másik bolygó lehet, mert ennél színesebb, lüktetőbb helyen talán még sose jártam. A Getsemani negyedben tényleg minden sarkon és minden kapualjban koktélt árulnak, estére pedig kollektív utcabállá változik, cirkuszi és street food elemekkel színesítve. Ahonnan, ha hazatántorog az ember, sok teendője úgysincs másnap, mert a város lényegét már megitta. Levezetésnek azért érdemes megnézni a városfalon belüli történelmi utcákat, hogy aztán az ember ismét belevesse magát az éjszakai őrületbe.

Összegezve az itt töltött időt: ha lehetőséged van rá, menj el Kolumbiába! Egy csomó olyan helyet találsz, ami még turistahordák előtti állapotban van, relatív olcsó, meglepően biztonságos és bár egy idő után már eleged van abból, hogy senki nem beszél angolul, ez is azt mutatja, hogy nem érték még el a nemzetközi tömegturizmus csápjai.

Szöveg: Molnár Péter