Barátommal egy kint élő régi cimboránkat látogattuk meg, aki a külvárosban, Barrandovban lakik. Mivel a cseh söröknek nem lehet ellenállni, a ház előtt hagytuk az autót, és villamosra szálltunk, és mivel a belvárosban nagyítóval is alig lehetett szabad parkolóhelyet találni, nem döntöttünk rosszul. Prágában egyébként köztudottan kiváló a tömegközlekedés. Villamosunk 25 percen belül az éjszakai városközpontba (Malá Strana) repített minket. Az első benyomás, a hihetetlen béke és nyugalom, sehol hangoskodó, egymással kiabáló emberek, és bárki készséggel útbaigazított. Vacsorára egy helyiek által látogatott sörpincébe tértünk be (Restaurace Pod Petřínem), aminek a bejárati folyosóján fejmagasságban egy fakopács féregtelenít egy fa Lenin-fejet éppen. A pincében alig lehetett egy tűt is leejteni, kisvártatva – talán éppen a tulaj – csinált nekünk helyet.

A vágyott knédlihez itt nem jutottunk hozzá – ehhez délben kellett volna érkeznünk, de egy szintén cseh specialitásnak tűnő fogás érkezett megelégedésünkre: sültoldalast barnamártásban, friss reszelt tormával, mustárral és káposztasalátával (Marinovaná pečená žebra s křenem a hořčicí, pikantní zelný salát). Itt is és egész Prágában elég bőven mérik a habot a sörön (ahogy Latinovits mondja a Szinbádban: Gazdag a korcsmáros!), de ezért senki sem emelt szót, ahogy mi sem, hiszen egyre inkább együtt lélegeztünk a helyiekkel.

Innen csak egy rövid séta a Károly-híd, amelyen a Moldva fölött gomolygó összefüggő felhőpaplan és a város visszavert fényei teszik egy kicsit túlvilágivá a barokk szentek szobrait és a feszületet. Itt leginkább párok andalogtak, ráadásul az eső is szemerkélt – turista szinte nincs is, majd inkább nappal özönlik el a pazar látványt nyújtó emlékművet. Visszafelé még beugrottunk egy sörre a kirakatból láthatóan extravagáns belső terű Klub Újezdbe, ahol péntek este lévén persze nem volt hely. Megálltunk középen, csodáltuk a miliőt, a plafonról belógatott mitikus lényeket, (a pult fölött például egy 3 méter hosszú vas sárkánygyík tartja szemmel a közönséget), amikor Lucas, egy helyi törzsvendég odaintett bennünket a bárpulthoz. Beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy art designer, aki Kelet- és Közép-Európa minden zugát ismeri már. Meghívott minket egy a Becherovkára némiképp hasonlító helyi italra. Meglehetősen jól ismeri Budapestet, kitért az építészeti hasonlóságra, (mindkét várost a monarchia időszakának ugyanazon mesterei építették) elismerte fővárosunk kvalitásait, de öntudatos prágaiként nem cserélné el sajátját semmiért sem.

Páncéltermi mosdó, nutriák és a knédli

Másnap folytatódott a felfedező utunk a legjobb prágai helyek után, egy friss értesülést lenyomozva jutottunk el a város egyik legjobb közösségi terébe, a Kavárna Mlýnskába. A mára már a Moldva-parttal szervesült egykori Kampa-szigetre néző, legalább háromszáz éves barokk malomépület természetközelségtől és történelemtől átitatott tere, ugyanakkor egy modern művészeti kiállítótér is egyben. Itt tényleg a prágaiak áramoltak, és érezhetően becsben tartották kávéházukat. Aurája van ennek a multifunkcionális kultúrtérnek, amit a törzsközönség és a személyzet közösen teremt. Ha tovább maradtunk volna Prágában, biztos, hogy ez lett volna a törzshelyünk. Ezután kis séta következett a Moldva-parton, sirályok, galambok forgatagában, és egy jól megtermett nutria is itt fogyasztotta el komótosan répauzsonnáját, amivel a sétáló közönség kedveskedett neki.

Vacsorára elígérkeztünk egy szintén Prágában élő barátunkhoz, a túlparti Restaurace Cerveny Jelenbe. Erről az étteremről azt kell tudni, hogy az egykori Cseh Nemzeti Bank épületében található, annak összes sajátosságával. Impozánsak a belső terek, de például a mosdó a mínusz másodikon található az egykori páncélteremben, harminc centiméter vastagságú széfajtókkal. A konyha nagyrészt kontinentális választékot mutat, alig van néhány cseh specialitás. (Itt végül kaptunk knédlit is.) Ottjártunkkor teltház volt, ami elsősorban az ételek minőségének köszönhető. Főleg steakek és más húsos ételek vannak túlsúlyban, feltüntetve az alapanyag származási helyét. A sertés és a kacsahús leggyakrabban Magyarországról érkezik.

A kafkai varázsvilág

A visszautazás napján még látogatást tettünk a kultikus Franz Kafka Múzeumba, az egykori Herget téglagyár Moldva-parti épületébe. Az épület ódonságát jól egyensúlyozza az ultramodern felfogású kiállítás. Végig sötétben, vagy félhomályban botorkál a látogató keresztül az épület zegzugos terein, és a csak a kiállított anyag (Kafka életének, műveinek dokumentumai) van megvilágítva. A kiállítás tökéletesen idézi meg nemcsak a korabeli Prágát, de Kafka műveinek szürreális atmoszféráját is. Végigmenve a múzeum terein a látogató kicsit részesévé válik Kafka belső szorongásokkal teli világának. Az életmű ismeretében az ember rácsodálkozhat a kiállítás-rendezők kifinomult ötleteire, például a hosszú homályos folyosón bolyongva, végül egy tükörben pillanthatjuk meg saját sejtelmes képmásunkat, egy másik térben a hivatal aktatárolói között sétálgatva, egy-egy fiókot kihúzva 20. század eleji telefonokat találunk, amelyekből Kafka műrészletek szólnak. Igaz, hogy emblematikus helyeket (Hradzsin, U Fleků, és a Két macska söröző) kerültünk el a hétvégén, de helyette egy kicsit a prágaiak modern hétköznapjaiba próbáltunk belelesni.

Szöveg: Maróthy Csaba