Nehéz elhinni, hogy száz évvel ezelőtt a nők egyedül még nem nagyon utazhattak, ha mégis megtették, számítaniuk kellett a rosszalló tekintetekre, sőt utazási vágyuk veszélyt is jelentett rájuk nézve. Éppen ezért a legtöbb kalandornőnk valakit kísérve jutott el olyan helyre, ahova másképp nem mehetett volna. De olyan is van köztük, aki egyedül, vagy a lányával indult felfedezőútra. Írtunk már bátor „első nőkről" a világ körül, folytatjuk a sort, ám most kifejezetten magyarokról írunk, akiknek a munkája sokat tett hozzá a művelődéstörténethez és a földrajzi ismereteinkhez.

Afrika szívében – Sass Flóra

Sass Flóra (1841-1916) élete már kiskorától tragikus volt, de éppen a szerencsétlen sorsa az, ami hozzásegítette, hogy világot lásson. Sass Flóra szüleit és testvérét megölték, így 7 évesen árva lett, egy örmény család vette magához. Mivel nevelőapja Bem seregében harcolt, a szabadságharc bukása után menekülniük kellett Erdélyből, így jutottak Törökországba. A kislány Törökországban elveszett, valószínűleg elrabolták, és eladták rabszolgának, 10 évvel később egy vasúti építkezéseken találkozott Samuel Baker angol mérnökkel, aki kiváltotta és feleségül vette. Már Lady Florence Baker néven jutott el Afrikába férje utastársaként, így lett Afrika-kutató, akit az afrikaiak tiszteletük jeléül Myadue-nak, azaz Hajnalcsillagnak neveztek.

Sass Flóra és férje a Nílus forrását próbálták megkeresni (eredetileg vadász szafarira indultak), 1861-ben indult az expedíció hatalmas személyzettel, de a sok szolgáló és Baker-házaspár között rengeteg feszültség volt. Flóra feladata volt, hogy a kutatóút sikeres legyen és elsimítsa a helyiek és az angolok közötti konfliktusokat.

Bár a házaspárnak nem sikerült a Nílus forrását felkutatnia, de kárpótolta őket, hogy 1864-ben ők jutottak el először az Albert-tóhoz. (A tó nevét is ők adták Viktória brit királynő férje emlékére.) A felfedezésért Bakert Londonban lovaggá ütötték, de Flóra nem lehetett ott az ünnepélyen, mert a királynő kifogásolta, hogy a pár a házasságkötésük előtt együtt élt.

Sas Flóráék még egyszer visszatértek Afrikába – ez az út is nagyon fontos volt, hiszen Flóra itt naplót vezetett, amelyben megörökítette, mennyire embertelenül bánnak a gyarmatosítók az őslakosokkal, részletesen írt a bennszülöttek szenvedéseiről. Privát naplóját eredetileg nem a nyilvánosságnak szánta, a helyiek megkedvelték és tisztelték, mert ő bánt velük egyedül emberségesen.

Sass Flóra emléktáblát kapott a Murchison Nemzeti Parkban, a Nílus partján.

Az emléktáblát a Magyar Afrika Társaság kezdeményezte, Magyarország Nairobi Követségével közösen így emlékeztek meg arról, hogy Sass Flóra első európai nőként eljutott a Murchison-vízeséshez.

Brunner Erzsébet bejárta a Távol-Keletet

A következő híres, magyar nő Brunner Erzsébet (1910-2001) festőművészként bejárta Indiát, Ceylont, Burmát, Thaiföldet és Japánt. Személyesen ismerte Mahatma Gandhit és Tagorét, akikről élethű portrékat festett annak idején. Barátjának mondhatta India első miniszterelnökét, Jawaharlal Nehrut és Indira Gandhit is.

Brunner festőcsaládba született (édesanyja eredetileg az apuka tanítványa volt, de szerelem lett a kapcsolatukból). Brunner Erzsébet édesanyja annyira kiábrándult mindenből az első világháború miatt, hogy a miszticizmus felé fordult, olyan szubkultúrákat keresett, amelyek megnyitottak számára más, új világokat. Így jutott el az indiai hagyományokhoz, vallásokhoz és a vegetárianizmushoz. Az anyuka, Sass-Brunner Erzsébet bejelentette 19 éves lányának, – ekkor 1929-et írtunk –, hogy nagy utazásra indul. A fiatal Erzsébet éppen szobrásznak tanult, ennek ellenére azt mondta anyjának, ha nem mehet vele, akkor apácák közé vonul. Együtt indultak Rómába (katakombákat tanulmányoztak), majd Szicíliába mentek, ahol az idősebbik Erzsébet egy álmot látott, amelyben Tagorét vélte felfedezni. Az indiai költő az álomban azt kérte, a művésznő vigye el a fényt a világ minden zugába. Sass-Brunner nem volt rest, ismeretlenül levelet írt Tagorénak, aki válaszolt is a levélre és meghívta a családot Indiába – így jutott el anya és lánya Egyiptomon keresztül Indiába.

A művészcsalád bejárta Indiát, tanulmányozták a kultúrát, mindent magukba szívtak a keleti művészetekből is. Legemlékezetesebb élményük az volt, amikor Gandhi személyesen hívta meg őket magukhoz. Brunner Erzsébet is több Gandhi-képet festett, közülük az a legjelentősebb, amelyet csupán fél óra alatt készített el. 1935-ben haza szerettek volna jönni, de az idősebbik festőnőt Bombay-ban (ma Mumbai) magas láz gyötörte, így nem szálltak fel a hajóra. Amikor jobban lett, felszálltak egy másik hajóra, ami Japán felé indult el, ott szálltak volna át egy Európa felé induló hajóra, de annyira megérintette őket a japán kultúra, hogy 2 évig ott maradtak. Bár bevallásuk szerint közel sem volt olyan erős hatással rájuk, mint India, Japánban is igyekeztek mindent felfedezni. Japánból az Egyesült Államokba, onnan Angliába utaztak, majd végül 1938-ban érkeztek haza 9 éves útjukról. Az apuka, Sass Ferenc ez idő alatt Sümegen élt, alkotott és tartott művészeti előadásokat. A két művésznő hamarosan újra Londonba utazott, ott rendezték meg közös kiállításukat, de innen megint India felé vették az irányt. Ekkora már az indiai maharadzsák kapkodtak utánuk, az egyik le is szerződtette őket, hogy örökítsék meg az indiai kultúrát és a tájakat.

Az 1940-es év meghatározó eseménye a kasmíri útjuk volt, melynek során a híres amarnáthi Siva-barlangokhoz is elzarándokoltak. Sassné itt festett képe Nehru dolgozószobáját díszítette, ma is ott lóg a már múzeumként működő épületben. Nehru hálószobájában Brunner Erzsébet rajzát láthatjuk, mely a két unokát, Szandzsaj és Radzsív Gandhit ábrázolja.

A háború kitörése után az angol hatóságok minden ellenséges ország állampolgárát deportálták, a két művésznő a Himalája egyik táborába került, mivel elismert festők voltak, egy szép nyaralóhely fogolytáborába kellett menniük. Annyira megszerették a helyet, hogy amikor lehetett, vásároltak ott egy házat, Sassné haláláig ott lakott. A fiatal Brunner Erzsébet anyja halála után Delhibe költözött, ott is élt, alkotott élete végéig.

A Buddha születésének 2500. évfordulójára készülve hosszú zarándokútra indult.

Indiában, Nepálban, Burmában, Thaiföldön és Ceylonban kereste fel a buddhista zarándokhelyeket, hogy festményein megörökítse azokat. A Buddha-ünnepség keretén belül saját és anyja képeiből kiállítást szervezett. Brunner Indira Gandhival építette ki a magyar-indiai kulturális kapcsolatot, 1979-ben létrehozták Delhiben a Magyar Kulturális Intézetet, és amikor Indira Magyarországon járt, magával hozta a festőnő néhány alkotását, hiszen itthon nem sokat tudták, a magyar művésznők kint milyen megbecsülésben részesültek. 1997-ben Brunner rengeteg festményt ajándékozott a nagykanizsai Thúry György Múzeumnak, ahol állandó kiállítása nyílt. Tehát Sassné és lánya voltak az első magyar nők, akik eljutottak egyedül (férfi kísérő nélkül) Távol-Keletre, ahol tanulmányozták, kutatták a kultúrát.

Az első nő az Antarktiszon: Farkas Edit

Farkas Edit (1921-1993) meteorológus Új-Zélandon telepedett le, és az első magyar származású nő volt, aki eljutott az Antarktiszra, ahol sark- és ózonkutatóként dolgozott. A gyulai születésű lány még Magyarországon szerezte meg a matematika-fizika szakos diplomáját, majd a második világháború után kivándoroltak a családjával. 1949-ben Wellingtonban, Új-Zélandon telepedtek le, ahol Farkas Edit folytatta tanulmányait, később légkörkutatói doktori fokozatot szerzett. Meteorológusként dolgozott, majd kutatta a légkör ózontartalmának változását. Így jutott el az Antarktiszra is, hiszen a Déli-sark fölött keletkezett ózonlyuk kialakulása lett a szakterülete.

1975-ben jutott el az Antarktiszra: a Ross szigeti Scott- és McMurdo-állomásokon töltött el két hetet.

Nagy feladatot bíztak rá, hiszen az ózonlyuk megfigyelésére telepített gépeket kellett tesztelnie, sőt az ott dolgozó személyzetet, kutatókat is neki kellett betanítania. A kéthetes expedíciója alatt bejárta a jégvilágot, amiről naplót vezetett. 1991-ben járt utoljára Magyarországon, amikor előadásokat tartott a hazai légkör-kutatóknak, kutatási eredményeit és a személyes naplóját a Földrajzi Múzeumban megnézhetjük. Mindannak az alapjait, amit az ózonréteg károsodásáról ma tudunk, Farkas Edit kutatásai adták.