Májusi hír: a legolcsóbb lángos a Balatonnál 1600 forint. A legendásan túlárazott budai Fény utcai piacon ugyanezen a napon: 790. Szentesen, a Szamárdelelő Csárda oldalában 390 forint. De egészen mindegy, mennyibe kerül a lángos, kerülhet két- vagy akár ötezer forintba is, nem fogunk lemondani róla.

„Ez kell a magyarnak, nem Rákóczi csontváza”, ahogy szegedi nagyanyám mondogatta.

Miért? Mert hozzánk tartozik. A lángos mi vagyunk. Nélküle elképzelhetetlen a strandolás, a kocsmázás utáni másnapos, gyógysörös reggel a piacon, a Balaton, a Tisza, a minden... Ennek megfelelően hungarikumnak tartjuk, magyar találmánynak, csak a miénknek, mint a gulyást (amit az egykori Monarchia területén szinte mindenhol esznek), a palacsintát (amit szinte mindenhol esznek: lásd pl. crêpe, blini, pancake) vagy a lecsót (mely keletről érkezett hozzánk: shakshuka, menemen, dzsuvecs, de persze vannak mediterrán verziói is: a francia ratatouille, a görög spetzofai vagy az olasz peperonata).

Sokáig én is hungarikumnak hittem a lángost, egészen addig, míg egy ízben megtekintettem Vittorio de Sica klasszikus filmjét, a Nápoly aranyát (1954). A mozi a háború utáni Nápolyban játszódik, és a 31. perctől megcsodálhatjuk, ahogyan a meseszép Sophia Loren pizzát készít egy földszinti lakás előtti rögtönzött sütödében. És tudják, mit? Ez a pizza, melynek tésztáját Sophia a saját kezével gyúrja és nyújtja, és amit nem kemencében, hanem forró olajban süt ki, valamint mindenfajta feltét nélkül egy darab papírba csomagolva nyom a vendég kezébe, szóval ez a pizza kísértetiesen emlékeztet a mi a lángosunkra. Ez a régi pizza (pizza fritta) ma is kapható Nápolyban, készítését megtekintettem pár évvel ezelőtt a Montesanto téren, az állomással szembeni látványkonyhán. (A magyar lángos és az olasz pizza rokoni szálai kapcsán mindenképpen idézzük fel Kőhalmi humorista úr javaslatát, aki azt bírta mondani, sajtos-tejfölös lángosunk sokkal trendibb és kapósabb lenne a nemzetközi színtéren, ha úgy hívnánk: „magyar pizza a tehén gyümölcseivel”.)

A lángossal kapcsolatban mindenképpen meg kell említenünk azt a mára kialakult teljesen hibás gyakorlatot, hogy a népek lángost a napnak minden szakában esznek. Amikor csak eszükbe jut. Pedig a lángos ideje reggel 5 és délelőtt 10 között van. Ki korán kel, ha nem is aranyat, de lángost lel. Mindennek megvan a maga ideje: a gábli 11-kor van, az ebéd pontban délben (de harangszókor ám!), a lángos pedig reggel. Az ember hajnali négyig, fél ötig elücsörög a kocsmában, aztán átsétál a lángossütödéhez, és beáll a sorba. Csak ezután tér haza, illetve nyugovóra. Ez a világ órarendje. Aki délután kettőkor lángost zabál, az az apokalipszis lovasai alá adja a lovat.

Vannak ételek, amiket otthon nem készítünk. Krúdy szerint ilyen például a szalontüdő, avagy pájsli, de ilyen a rántott borjúláb és a lángos is.

Nem állunk neki összeolajozni a lakást, bebüdösíteni a függönyt egy-két karika lángosért. Ha lángosra vágyunk, felkelünk hajnali ötkor (vagy le se fekszünk, ugye), odafáradunk a szentesi Szamárdelelő Csárda oldalához, ahol a kerítésen túl már a használtautó-kereskedés működik, várunk, míg kinyílik a kisablak, szépen köszönünk a néniknek, majd kérünk egy sima fokhagymásat és egy sajtos-tejfölöst. Itt, a Delelőnél adják ugyanis a világ legjobb lángosát, világturizmust lehetne rá építeni. Ezzel a két lángossal egyelőre jóllakunk, hát átbattyogunk a kocsmarészbe, és rendelünk a pultnál egy presszót, meg egy korsót. Mert valamivel igazán el kell ütnünk az időt a reggeliig, vagyis a következő lángosig.

Szöveg: Cserna-Szabó András