„Hosszas tervezgetés és várakozás után tavaly szeptemberben indultunk el arra az útra a barátnőmmel, amelyről akkor ott még nem, de most már tudjuk, hogy egy életre szóló élményt és kalandot adott nekünk: kerékpárral tettük meg az El Caminót Spanyolországban.„ – kezdi Fenyvesi-Fehér Szilvia a beszámolót. Szilvi IT-szakember, a negyvenes éveiben járó anyuka, akinek a kerékpározás jelenti az igazi kikapcsolódást. A túrapartnere pedig Andrásik Attiláné Kriszti, aki a hétköznapokban egy ékszerüzletet vezet, szabadidejében szeret sportolni, a biciklizésnek minden formáját nagyon szereti, legyen az városi, országúti vagy terep kerékpározás. Most kettejük tavalyi kalandjáról olvashatsz részletesen Szilvi tollából.
A Szent Jakab út vagy más néven Camino de Santiago, röviden El Camino a XI. században már ismert közel 800 km hosszú zarándokút az Ibériai-félsziget északi részén halad Spanyolország Galícia tartományának fővárosába Santiago de Compostelába. Mára már nem csak a világ minden tájáról érkező vallásos emberek indulnak el rajta, hanem azok is, akik spirituális kalandra vágynak vagy keresik önmagukat. A Szent Jakab út 1993 óta az UNESCO világörökség része.
Az utunk a zarándokútvonal kiindulópontján, a festői francia kisvárosban, Saint Jean Pied de Port-ban kezdődött, ám a francia szakasz annyira rövid volt, hogy az izmaink még jóformán be se melegedtek, már spanyol földön jártunk. Erre is csak a spanyol rendőrautóból jöttünk rá a határmenti városkában, mert táblát nem láttunk.
Az út eleje minden zarándok és nem zarándok számára kihívást tartogat, hiszen meg kell mászni és át kell kelni a Pireneusokon, amelynek lenyűgöző szépsége sem tudja feledtetni azt a szakadó esőt és a majd’ 1200 m szintkülönbséget, amelyet már az első nap le kellett győznünk. Az első 1200-at a 16 000-ből.
A tradicionális útvonalat követve számos 12–14. századi emlékeket őrző településen haladtunk át, amelyek mindegyike tartogatott egy-egy új élményt és tapasztalatot. Roncessvalles az El Camino spanyolországi kiindulópontja, innen már „csak” 790km-nyi kerékpározás várt ránk, onnen kelnek útra sokan, akik az első szakaszt és a nagy hegyeket nem kívánják érinteni. Itt található egy gyönyörű 12. századi templom, és itt volt lehetőségünk az egyetlen nyitva tartó étteremben étkeznünk: az egész délutáni eső áztatta kerekezést követően meleg ételhez jutottunk, és száraz ruhára váltottuk a csurom vizes felszerelésünket.
Fotó: Shutterstock
Az első nagyobb város, Pamplona felé haladva az út már lényegesen kevesebb emelkedőt tartogatott, a városba beérve megtapasztalhattuk azt a nyüzsgést, amit e méltán híres városról hallani lehetett. Nem lehetett kihagyni a város nevezetességeit, az arénát, a székesegyházat, a csodaszép városházát és leírhatatlan érzés volt azon az utcán végig kerekezni, ahol a bikafuttatást rendezik. Szintén kötelező a főtéren egy adag spanyol desszert, a churros elmajszolása. Azt tudtuk mások beszámolóiból, hogy az első két nap nagyon nehéz lesz és ez valóban így is volt, azt már kevésbé sejtettük, hogy a nehézséget nem csak a terep, de a google maps tervezője tovább tudja fokozni. A második napon sikerült ugyanis egy olyan útra navigálnia bennünket, amely először murván, majd kavicson, majd barázdákkal nehezített agyagos talajon vezetett az olajfák és szőlőtőkék mellett árnyék nélkül – természetesen a tűző napon.
Hasonló kihívást szánt nekünk a navigáció a harmadik napon, amikor kerékpárszerelési kihívás jutott nekünk a semmi közepén. Ha nem kell a leesett láncot visszatenni (ami együttjárt a kerékpár teljes lepakolásával és a táskák kiürítésével is, mert a szerszámok hol lennének, ha nem a legalján), biztos nem térünk be a domb oldalára épült Navarretébe. Ha nincs ez a kényszerpihenő, akkor nem csodáltuk volna meg ezt a városkát, annak varázslatosan szép templomát és az esti fesztiválon sem vettünk volna részt, ahol kicsik és nagyok egyaránt mulattak a zenét szolgáltató rezes bandával és az őket kísérő óriás-jelmezes résztvevőkkel.
Az az igazság, hogy még az első négy nap után is komolyan elgondolkodtunk azon, hogy mit keresünk az úton, miért jó nekünk hogy itt vagyunk? Az egymás után érkező hegyek és emelkedők, az egyre nagyobb autó- és kamion forgalom napról napra halványabbá tette az induláskor érzett lelkesedést és elszántságot. A természet csodás szépségeket mutatott végig; minden egyes emelkedő tetején és minden egyes kanyar után; a messziből meglátni egy-egy városban a többszáz éves templom vagy katedrális tornyán megcsillanó napfényt felemelő érzés volt, de egyben erőt és lelket próbáló.
Azt mondják az út első harmada a testté, amíg megszokja a folyamatos terhelést.
Ez velünk is így volt egészen Burgosig – számunkra ott jött el a fordulat, ott kellett újragondolnunk utunk hátralévő részét. Burgos után már könnyebben ment minden, igaz ekkorra már kiértünk a Spanyol fennsíkra, a Mesetára, ahol az amerikai 66-os úthoz hasonló élményben volt részünk több tíz kilométeren át: nyíl egyenes út, ameddig a szem ellát a végén emelkedővel. Az emelkedőre felérve ugyanez a látvány fogadott és így tovább. A Mesetán haladva egy olyan kisvárosba értünk, amely 9-10. századi barlangrendszer fölé épült, és az ott álló épületek közül néhányból a megmaradt romok még látogathatók voltak.
Maga az út nem csak természeti és építészeti szépséget tartogatott, de annak ellenére, hogy bennünket a kerékpározás öröme vezérelt a lelki oldalát is lehetőségünk volt többször, több oldalról átélni. Megéltünk olyan véletleneket, amelyeket álmomban sem tudtam volna elképzelni. Átéltük, hogy olyan helyről kaptunk segítséget, ahonnan egyáltalán nem számítottunk rá, és ez mind-mind gazdagabbá tett bennünket.
Még az első spanyol megállónknál hívta fel a figyelmünket egy idős pár, hogy ha segítségre szorulunk Szent Jakab megsegít. És valóban így is tett.
Leónt elérve nem csak annak fantasztikusan szép katedrálisa és belvárosa volt nagy élmény. Még csak az a tény sem, hogy ez a város már az út felén túl volt. Számomra e város azért volt különleges, mert itt volt lehetőségem édesanyámmal spontán találkozni, aki gyalogosan járta az El Caminót (akkor már jó néhány hete), és pont aznap délután ért a városba, amikor mi.
Két nappal később mi már túl voltunk a síkságon, és újra a hegyek közé vitt az út, ahol meglepetten tapasztaltuk technikánk és kondíciónk fejlődését az elmúlt napokban. Az előttünk álló első hegyet (Foncebadón, 1504 m) minden különösebb megerőltetés nélkül hódítottuk meg, de ezt az élményt a következő napon ránk váró hegy nem adta meg. Bármilyen mesebeli és csodás volt a táj, az emelkedőt hosszas küzdelmek után tudtuk magunk mögött, ez azonban kellett ahhoz, hogy Galícia gyönyörűségét megláthassuk, és a fárasztó etap után a hegygerincen napsütésben elégedetten bicajozzunk kilométereken át.
A Pireneusok is csodásak voltak, de Galícia bátran felveheti vele a versenyt. Mivel egy hegyről sem lehet lejtőn gurulás nélkül lejönni, megélhettük a 15 kilométernyi gurulást, és vele együtt az 1000 m szintvesztés élményét, ami első hallásra izgalmasnak tűnik, de ott gurulva 50km/h sebességgel az „izgalmas” kifejezés más megvilágításba került.
A hegyek után célunkig, Santiago de Composteláig már csak kisebb dombok kísértek bennünket, bár kétségtelen, hogy a napi többszáz méter szintünk továbbra is megvolt. Utolsó napunkra jutott az egyik leghosszabb szakasz, az egyik legtöbb szint és biztos vagyok benne, hogy az előző két hét kellett hozzá, hogy az egyik legjobb időnket tekerjük ezen a távon.
A belvárosba érve az érzés leírhatatlan volt: ott álltunk a hatalmas katedrális előtt, amelyet Szent Jakab vélt sírja fölé emeltek, azon a hatalmas téren, amit eddig csak fotókon láttunk. Büszkén, de ugyanakkor fájó szívvel vettük tudomásul: ez az életre szóló kaland, ahol mindketten átléptük és kitoltuk saját határainkat ezen a ponton véget ér, megérkeztünk.
Szilvi és Kriszti élményeit a Camino 2x2 keréken Facebook-oldalán is részletesen olvashatod.