Az Orrszarvú Főnök 2017 nyarán, 43 évesen vesztette életét, miután egyik kedvenc orrszarvúja, Heródes elgázolta. Az állatvédő rengeteget küzdött, dolgozott azért, hogy a hatalmas állatok oltalmára keljen Afrikában, és beteljesítse élete álmát tudományos kutatóként, az orrszarvúk nemzetközi hírű szakértőjeként. Felesége, Bedő Orsolya méltó emléket akart állítani elhunyt párjának, és hogy közös kislányuk, Estella teljes és átfogó képet kaphasson édesapjáról, Balogh Boglárka újságíró tolmácsolásában megjelentette Az orrszarvúk hajnala című könyvet. Azt a kötetet, ami úgy visz végig Krisztián nem mindennapi életútján, hogy sokszor beszippant minket atmoszférájába, és vele járjuk a világot, Afrika szavannáit. Orsival beszélgettünk Krisztiánról, és a közös emlékeikről.

Neked is óriási szereped van abban, hogy Krisztiánnak sikerült az álmát megvalósítani Afrikában – mindig akkor és úgy fogtad a kezét, ahogyan szüksége volt rá. Nem csak Krisztián, de közben te is eggyé váltál Afrikával. Milyen emlékeid vannak Ruandáról?

Ruandából és Malawiból a legkedvesebb emlékképeim azok, hogy akárhova is mentünk, ismeretlenül, majd az évek során már ismerősként, mindig őszinte mosollyal és örömmel, olykor örömtánccal fogadtak minket. Nagyon meghatónak és megtisztelőnek találtam a helyiek viselkedését, és mi is őszinte szeretettel, támogatással próbáltuk viszonozni kedvességüket.

Milyen képek jelennek meg először, ha visszagondolsz ezekre az időkre?

Leginkább az afrikai vadon jellegzetes hangjai. A lemenő napban ziháló vízilovaké, az elefántcsordáké, ahogy idegességükben trombitálnak, vagy épp nesztelenül osonnak ki előttünk a táborból, és a menedéket kereső, fújtató orrszarvúaké. A forróság után az enyhülést hozó eső illatát nagyon szerettük, ennél jobban már csak a beérett mangóért rajongtunk, mely idehaza még éretlenül is az afrikai éveket juttatja eszembe.

Többször is említed a könyvben, hogy a népirtás, a szegénység – napi egy dolláros kereset – ellenére boldogak a ruandai emberek. Mit hoztál haza innen a mindennapi életedbe?

A ruandai és a malawi emberektől – utóbbiak híresek az afrikai kontinensen arról, hogy melegszívűek, Malawit így is hívják: The warm heart of Africa –, tanultam meg azt, hogy még nagyobb alázattal tekintsek az életemre. Saját szememmel láthattam, hogy a sokkal szerencsétlenebb helyzetben élő emberek száját nem hagyja el panasz, és a depresszió, a rákos megbetegedések és öngyilkosság is ismeretlen fogalmak náluk. Minden nap hálát adok azokért a privilégiumokért, melyek nekünk alanyi jogon járnak itthon, Európában.

A Majete Vadrezervátum volt az első, ahova kiköltöztetek. Milyen emlékeket őrzöl erről a helyről?

Lényegében itt ismerkedtem meg Afrikával, ugyanis távol a civilizációtól, az ősvadonban, nagyvadak közelében élhettem. Itt láthattam Krisztiánt végre abban a szerepben, amire annyira vágyott, ahol végre elemében lehetett.

Malawiban szintén kaland volt az élet, itt is hasonló érdeklődésű, hasonlóan elszánt emberekkel találkoztatok, dolgoztatok. Ezt a kötődést sohasem érezted korábban, mondjuk Magyarországon?

Nagyon szerencsés ifjúkorom volt itthon. A családommal sokszor kirándultunk külföldön, az idegen nyelv szeretete is innen indult. A szüleim a legmesszebbmenőkig támogattak, továbbtanulásomban és az ösztöndíjas, külföldi tanulmányomban is. Dolgozni is külföldön kezdtem el, és amíg nem találkoztam Krisztiánnal, gyerekekkel és nyelvtanítással foglalkoztam. Az afrikai vadvédelembe általa csöppentem, mely soha nem szerepelt az álmaim között.

Hogyan láttad a vadvédelem dolgozóit?

Nagyon elszántnak kell annak lenni, aki a vadak védelmének áldozza az életét és hónapokig, akár évekig képes egy eldugott bozótosban élni, családtól távol, illetve párkapcsolatokról, olykor a komfortról lemondva. Ezeket az áldozatokat azok az emberek hozzák meg, akik nagyon hasonló érdeklődésűek, és ugyanúgy rajongnak az afrikai vadonért és az állatokért.

Milyen volt az élet mazungunként, azaz fehér emberként, ahogyan Afrikában hívják?

A fekete kontinenst, köszönhetően az ottani embereknek, akik körülvettek minket, és a felemelő munkánknak, ugyanúgy otthonunknak éreztük, akárcsak Magyarországot. Hasonlóan vágyakoztunk haza Magyarországra, mint ahogy Afrikába vissza, mikor hazalátogattunk.

A Nanthomba Full Primary Schoolban is tanítottál gyerekeket. Milyennek láttad a gyerekeket és a tanárokat?

A legszembetűnőbb a gyerekek alázata volt. Akár 100-150 gyerek is megfordult egy vadvédelmi órámon, és ha illemhelységre szerettek volna kimenni, letérdeltek elém, és úgy kéredzkedtek ki. A tanároknak egy malawi iskolában még van tekintélyük. Egy magyar iskolában nem mernék tanítani, és akik ezt megteszik, emelem a kalapom előttük az elhivatottságukért.

Rengeteg fát ültettél el ezekkel a gyerekekkel a fenntartható jövőért. Tudod a pontos számukat?

Nem jegyeztem fel. Több százat biztosan. Azt jobban szeretném tudni, hány maradt életben az aszályok és kecsketámadások miatt.

Magyar ételeket is gyakran készítettél Afrikában.

Ha vendégünk érkezett, kivétel nélkül pörköltet készítettünk galuskával, ugyanis magyar őrölt paprika mindig volt velünk. Malawiban nyitott konyhánk volt, ahol a majmok miatt csak bizonyos időszakban tudtam főzni, vagy palacsintát sütni.

És mi lett a helyi kedvenc fogásod?

A Malawi-tóban őshonos halfajtának, a chambónak örültünk mindig a legjobban – rántva, vagy grillezve. Csak ezt fogyasztottuk, ha volt lehetőségünk a tóhoz eljutni.

Először azt gondoltam, milyen nehéz lehetett Afrikában gyereket (Estella másfél éves koráig élt ott) nevelni, de ahogy egyre inkább haladtam a könyvben, azt éreztem, inkább egy csoda.

Valóban privilégium volt, minden nehézségével együtt. Az életet az érintetlen ősi vadonban is már úgy éltük meg, hogy tudtuk, számtalan ember, turista cserélne velünk, akár csak egy hétre is. Gyereket nevelni egy ilyen helyen pedig még kevesebb párnak adatik meg. Estella el volt ragadtatva az elefántok szuszogásától, amire ébredtünk, ahogy az ablakunk mellett lévő fáról falatoztak. A családunk hiánya volt a legnehezebb, és mindig azt kívántuk, bárcsak ők is itt lehetnének, és ők is átélhetnék, amit mi. Estellának egész biztosan különleges gyerekkora lett volna a természetben, közel az állatokhoz, hisz kicsi korától kezdve csodálatban tartják őt a rovarok és hüllők, a nagytestű állatokról nem is beszélve.

Melyik állattól féltél, tartottál a legjobban? A könyvben visszaemlékszel arra, amikor egy százlábút kellett likvidálnod, de a skorpiókkal sem kötöttél örök barátságot.

Megtanultam, hogyan kezeljem a helyzetet, ha esetleg egy veszélyesebb állattal találkozom, kígyó esetében azonban mindig segítséget hívtam volna. Szerencsére a házunkból egyet sem kellett kitessékelni az évek alatt. A legnagyobb figyelmet azonban a moszkitó csípések elkerülésére fordítottuk, mert egy maláriás megbetegedés nagyon leveszi az embert a lábáról, a kezeletlen esetek pedig akár halálhoz is vezethetnek.

Mindvégig támogattad Krisztiánt az útján, amiért oly sokat harcolt. Nagy szereped van abban, hogy szakképzett ökológusként Afrikában dolgozhatott. Többször intetted türelemre, bíztattad. Jól érzem, hogy újra megtennéd?

Mindent ugyanúgy csinálnék. Viszont ha az időt vissza lehetne forgatni, azon a napon nem engedném ki a vadonba… Ugyanakkor tudom, hogy a sorsunkat nem tudjuk elkerülni.

Mindig csak akkor nyugodtál meg, amikor a nap végén meghallottad az autó hangját, ami haza hozta Krisztiánt. Mindig is volt benned egy nyugtalanság, félelem, vagy rossz előérzet?

Természetesen féltettem, hiszen a vadon világa számomra kezdetben teljesen ismeretlen volt. Az évek során azonban rájöttem, hogy az a feleség, aki reggelente útnak engedi a teherautó-sofőr férjét, mennyire féltheti a párját, hisz autópályán és autóutakon sokkal nagyobb számban fordulnak elő balesetek, mint egy nemzeti parkban.

Mit jelentenek neked az orrszarvúk?

Egészen különleges helyet foglalnak el a szívemben. Az orrszarvú egy tekintélyt parancsoló állatfaj, mely évmilliók óta él a Földünkön. Ha az orrszarvúvédelemre gondolok, úgy érzem, van még remény, hogy egyre több ember köteleződjön el jó ügyek mellett, és az utánunk jövő generáció talán még elszántabban harcol majd az állatok és a természet kizsákmányolása ellen. A fekete orrszarvú szimbolizálja még számomra azt a 10 sűrű és küzdelmes évet is az életemből, amit egy rendkívüli férfi mellett élhettem meg, aki nemcsak társam és támogatóm volt, de egy gyermekkel is megajándékozott.

Álmaidban gyakran jársz Afrikában?

Inkább ébren álmodok róla.

Most a tanzániai Mkomazi Nemzeti Park környezet- és vadvédelmi edukációs programján dolgozol. Mit csinálsz pontosan?

Mkomazi, az egykoron Tony Fitzjohn által felvirágoztatott nemzeti park a szakértők távozása után külső segítségre szorult. A Xantus János Alapítvány, Dr. Andréka György vezetésével 2022-ben újraindította a park egykoron sikeres edukációs (környezet-és vadvédelmi) programját, ahol heti rendszerességgel fogadnak diákokat és kísérő tanárokat a park közeli településekről, hogy őket felvilágosításukkal belevonhassák a vadvédelembe. Afrika szerte probléma, hogy a park körül élő közösségeknek nem nyílik lehetőségük arra, hogy belássanak a park életébe, nem ismerik nagyvadaikat, és nem látják az összefüggéseket a parkba látogató turisták és az életszínvonaluk javulása között. Ezen program tananyagának összeállítása, a program újraindítása, riportok írása, s az alapítvány és a park közötti kommunikáció mind a feladataim közé tartoznak. Mkomazi híres a fekete orrszarvú rehabilitációs projektjéről. Azt hiszem, Krisztián nagyon boldog, ha látja, hogy nem szakadtam el végleg szeretett rhinóitól.

Szöveg: Sinkó Edit

Kukkants bele Orsiék arfikai fotóalbumába!