Épp Belgiumban éltetek, amikor ráéreztetek az utazás ízére, és az önálló utakra. Merre jártatok az országon belül, ami nagy hatást tett rátok?

Belgiumba már az érkezés is kalandos volt. Az indulás reggelén hatalmas hóviharra ébredtünk, a reptérre elakadt kamionokat kerülgetve értünk ki. 13 órás várakozás után, mikor már az összes gép indulását törölték, a mi járatunk mellett kiírták a kaput. A késések miatt sok gép feltorlódott a levegőben, ezért addig köröztünk a Charleroi reptér felett, míg ki nem fogyott az üzemanyag. Amikor bemondták, hogy Hollandiában fogunk leszállni, kétségbe estem. Hogyan fogunk eljutni éjfélkor Antwerpenbe? Végül a kerozin Hollandiáig sem tartott ki, a brüsszeli reptéren kaptunk leszállási engedélyt. Az éjszaka közepén jártunk, de sikerült leszervezni egy fuvart és a saját albérletünkben kerültünk ágyba.

Nem semmi kezdés.

Egy ilyen helyzettel kezdődött az önállósodásom, megéltem, hogy bármikor felmerülhetnek nehézségek, amiket le kell küzdeni. Aztán persze felfedeztük Belgiumot. Jártunk a mesebeli Bruges-ben, több ízben megcsodáltuk az Északi-tengert, de átlátogattunk Hollandiába és Franciaországba is. Nagy önbizalmat adott, hogy egyszerű és olcsó volt ezeket az utakat leszervezni, valamint, hogy ha elbizonytalanodtunk, a helyiek elképesztően segítőkészek voltak, valaki mindig útba igazított minket.

Belgium után több helyen is éltetek Európában, de egyik sem nyújtott igazi otthont. Meséljetek a máltai hétköznapokról. Mit szeretettek, és mit nem?

Máltára még mindig otthonként tekintünk, de idővel az állandóság ott is rányomta a bélyegét a hétköznapokra. Elsősorban az angol nyelv és a meleg miatt esett rá a választásunk, a tenger melletti letelepedéssel egy álom vált valóra. Nem mindenki mondhatja el, hogy munka után csak az utca végéig kell sétálni, hogy csobbanjon a tengerben. Máltán könnyű beleszokni a mediterrán lazaságba, és az emberek is kedvesek. A gond az volt, hogy nagyon fiatalok voltunk még, kevés tapasztalattal, így a saját szakmánkban nem tudtunk elhelyezkedni. Én recepciósként, Gábor pincérként kapott csak munkát, ráadásul az ellentétes beosztásaink miatt nem csak a szociális életünk volt szegényes, de egymást is alig láttuk.

Jó, itt egyértelmű, hogy mennetek kellett. És London?

Angliába egyedül költöztem egy állás miatt, de a lakótársaim és a kint élő barátok miatt sosem voltam magányos. Londonban tengernyi programlehetőség várt, ráadásul ingyenes kiállítások, koncertek, mozik, fesztiválok is jutnak minden hétre, így unatkozni nem lehetett. Gábor inkább természet párti, szóba sem jött, hogy kiköltözzön Londonba, így a munkaszerződésem is határozott idejű lett. Bár London a kulturális sokszínűsége és a nyüzsgése miatt továbbra is az egyik kedvenc városom, a hosszú távú letelepedést én sem tudnám ott elképzelni a klíma miatt. Hiába, nyári gyerek vagyok, az egyenlítő térsége felé billen a mérleg.

A nászutatokon, Balin derül ki számotokra: utaznotok kell! Hogyan emlékeztek erre a felismerésre?

A kéthetes nászút első napjait Dohában és Kuala Lumpurban töltöttük, így azt hittük, a kultúrsokkon átesünk, mire Balira érünk, de még elaludni sem tudtunk az izgatottságtól az érkezés napján. Bali az első pillanatban levett minket a lábunkról. Az illatok, az emberek, az ételek, a kultúra, a helyi művészet és a természet is lenyűgözött minket. Tapasztalatlanok voltunk még Ázsiában, de néhány nap után, mikor sikerült teljesen lelazulnunk és megérkezett a teljes biztonságérzet, rádöbbentünk, hogy 11 nap édeskevés lesz. Ráadásul a környező országok is hirtelenjében hívogatóvá váltak. Kikerültünk a megszokott európai komfortzónából, és egy sokkal színesebb, izgalmasabb világ hevert előttünk. Akkor fogalmaztuk meg először magunkban, hogy biztosan visszatérünk.

Mi az, ami ennyire elvitt titeket Balin?

Azt gondolom, nem véletlen, hogy erről a csepp szigetről sok-sok könyv és film születik. Elképesztő élmény rálelni a dzsungelekben eldugott 100 méteres vízesésekre, a lenyűgöző teraszos rizsföldekre, a homokos és sziklás partszakaszokra, a korallzátonyokra. Az építészet egyedülálló, legyen szó fa-, vagy kőfaragásról, festészetről, elképesztő tehetségeket, művészeket találunk. A sziget buja, mindenhol virágillat terjeng a levegőben, a gasztronómia sokszínű, és akkor még nem említettem a kultúrájukat és a vallást, amit az egyre feltörekvőbb turizmus mellett is képesek őrizni. Csak áradozni tudok róla.

Köszönöm, hogy gondolatban most én is elutazhattam, lenyűgöző! Mi tetszett a legjobban Dél-Kelet Ázsiában?

Dél-Kelet Ázsia annyira más világ, pillanatok alatt kiragadja az embert a megszokott életből, mégis számunkra nevetségesen egyszerű volt beleszokni. Egy szegényebb országban az ember sokkal lejjebb adja az igényeit, mégis kizárólag pozitív csalódások érik. Itthon ez pont fordítva van, így felüdülés volt számunkra ez a térség. A szabályokhoz való lazább hozzáállás, a töménytelen korlátozás hiánya egy olyasfajta szabadságérzetet nyújtott nekünk, amit máshol még nem sikerült megélnünk.

Mely országok kerültek a Top3-ba?

Legyen Thaiföld az első helyen. Sokat kalandoztunk az északi részén, de bejártuk Bangkokot és a déli régióba is eljutottunk. Thaiföldön volt a legegyszerűbb a boldogulásunk, az árak nagyon barátiak, a partok mesések és a buddhizmushoz is Thaiföldön kerültünk közel, ami a mai napig hatással van a felfogásunkra.

Megértem. És a második?

Indonézia, bár ezt kifejezetten Balira korlátoznám, a többi szigeten még nincs sok tapasztalatunk.
A harmadik pedig a természeti adottságai miatt Vietnám, szinte hihetetlen, hogy létezik ilyen mesebeli táj a világon.

Hol voltak a legszimpatikusabbak az emberek?

Általánosságban elmondható, hogy az utunk minden pontján szimpatikus, vendégszerető emberekkel találkoztunk, de a thai emberek kedvessége mindenkit felülmúlt.

Vietnámban egészen elképesztő ételeket etettek, ahol még (helyi szokás szerint) a csámcsogásra is sikerült rászoknod.

Igen, vannak fura szokások Vietnámban, de azóta sikerült leszoknom róla. (nevet) A vietnámi gasztronómia igen érdekes, mindent megesznek, ami mozog, ráadásul a „minél csontosabb, annál jobb" elvet képviselik. A medúzát salátának eszik, a bablevest italként fogyasztják, a sólymot, csikóhalat rizspálinkába áztatják, a piac a tengeri állatokon kívül tele van gyíkokkal, kígyókkal. Számomra a kacsaembrió volt a legbizarrabb étel. A család, akiknél laktunk, semmit nem erőltetett ránk, és igyekeztek mindig többféle ételt tenni az asztalra, hogy tudjunk választani, bár olykor megvicceltek minket. Sokat nevettünk kint az étkezésen, de azt gondolom, hogy ezek is csak a kultúrából fakadó különbségek, hiszen egy perui önkéntestársunk sírásig nevette magát azon, hogy mi terráriumban tartjuk a tengerimalacot, mert náluk úgy tenyésztik, mint a csirkét. Ráadásul a pacal, a szalontüdő, a hurka és a rántott velő hazájában, nem hiszem, hogy bírálhatjuk a vietnámi konyhát.

Nagyon sok mindent láttatok a világból, hiszen egy-egy hátizsákkal jártátok körbe, ami nem kis teljesítmény. Hova mentek vissza biztosan?

Sok helyre várnak minket vissza, és sok helyen kevés volt az ott töltött idő. Thaiföldre, Indonéziába, Vietnámba biztosan visszatérünk, visszahúz a szívünk Hawaiira is, de rengeteg ország vár még felfedezésre.

Mit kell pakolni abba az egy hátizsákba?

Minél kevesebbet! Az előadásainkon leginkább mindig azt sulykoljuk, mi az, ami nem kell bele.

Hány országban jártatok?

Ezen az úton 10 országban jártunk, Thaiföld, Laosz, Kambodzsa, Vietnám, Indonézia, Szingapúr, Ausztrália, Hawaii, Puerto Rico és Spanyolország útvonalon.

Önkéntes munkákból éltetek, miket csináltatok?

A feladataink sokfélék voltak, az építkezéstől, a felszolgáláson és a hurrikánkárok rendbehozatalán át az állatgondozásig. A legtöbb helyen fizikai munkát vállaltunk. A feladatok egyrészt folyamatosan feszegették a határainkat, hol a meleg, hol a dzsungel, hol az élővilág, hol a tapasztalataink hiánya állított minket kihívás elé. Amikor az ember rájön, hogy mi mindenre képes, az biztosan kihat a jövőjére. Másrészt hihetetlen jó érzés volt mosolyt csalni az arcokra, a hála és a köszönet, amit a segítségünkért cserébe kaptunk… leírhatatlan.

Gondolom, ez sok mindent megváltoztatott bennetek.

Igen, átértékeltünk az emberi kapcsolatokat és a munkához való hozzáállásunkat is. Az egyik legjelentősebb változást pedig bizonyosan a Buddhista Meditációs központban eltöltött két hét önkéntesség hozta, azt hiszem, nem kell ragoznom, hogy miért.

Ausztráliában különösen nagy szükség volt az önkéntességre a drágaság miatt, majd egy nagyon izgalmas és ijesztő kaland vette kezdetét...

Ahogy elhagytuk Ázsiát, már nem fértek bele a nyaralgatások két munka közt. Olyannyira meg voltunk szorulva, hogy elvállaltunk egy önkéntes portálokon kívül eső munkát is, azaz háttértámogatás nélkül vágtunk bele egy 500 km-es útba az ausztrál sivatagban. A semmi közepén kötöttünk ki egy idegennel, térerő és szinte fedél nélkül, krokodilok és aboriginálok (ausztrál őslakosok – a szerk.) lakta vidéken. Izgalmas volt, az biztos, bár a már mentőakciót szervező édesanyám itthon biztosan nem annak élte meg. A történet elég hosszúra nyúlt, a könyvemben is külön fejezetet kapott, de végül jól végződött.

Soha nem volt olyan mélypont, amikor legszívesebben feladtátok volna?

Nem! A mélypontjaink mindig abból adódtak, amikor az utazás vége került látómezőbe.

Milyen volt újra Magyarország?

Nehéz.

Vannak még tervek, motoszkáló gondolatok?

Abban a pillanatban, ahogy hazaértünk, már a következő útra kezdtünk spórolni. Tavaly márciusban indultunk volna, így nagy érvágás volt a határok lezárása. Próbáljuk a jó oldalát nézni, több időnk volt félretenni. Kisebb utazások az elmúlt évben is belefértek, terveink szerint pedig pár héten belül indulunk ismét egy hosszabbra.

Mi nektek az utazás?

Életforma. Folyamatosan azon agyalunk, dolgozunk, hogy hogyan tudnánk véget nem érővé tenni.

Szöveg: Sinkó Edit